A hagyományos kínai és japán tudásátadásról mint az archaikus tanítás utolsó képviselőjéről

Absztrakt

A tanulmány nevelésfilozófiai, hermeneutikai szemszögből mutatja be a hagyományos kelet-ázsiai meritokratikus társadalmak archaikus tudásátadási koncepciójának alapvető jellemzőit, melyek őrzik a történelem régebbi időszakaiban világszerte általánosnak mondható oktatási-nevelési alapállás motívumait. Ennek oktatásfilozófiája szorosan kapcsolódik és eredeztethető is a régió „vallásaiból” és az ebből fakadó emberképből. Vagyis abból, hogy mit gondoltak az emberről, az élet értelméről, a létezés körforgásáról. Pontos elképzelésük volt arról, hogy mivé szeretnék alakítani, neveléssel, tanítással a rendszerbe belépő kezdőket. Ehhez alakították ki a tudásátadás metódusát, melyet szigorú következetességgel tartottak be. A rendszer mester-tanítvány dualitásra épült. Szigorú hierarchiára, mely nem volt áthágható. Mindazonáltal ez a hierarchia a szeretetre, a mester és a „tananyag” tiszteletére, a felelősségvállalásra épült. Amennyiben bármelyik sérült, vagy súlyos etikai vétség merült fel, a tudásátadás időlegesen, vagy végleg megszakadt. A kutatás módszere filológiai, vallásfilozófiai, oktatásfilozófiai és empirikus információk komparatisztikai feldolgozását alkalmazza. A kutatás eredményessége pusztán elméleti síkon detektálható, mivel a posztmodern kései kapitalizmus globalizált világában ezek az archaikus oktatási struktúrák, csak néhány specifikus területen és ott sem maradéktalanul alkalmazhatók. A kutatás eredményessége abban a reményben foglalható össze, hogy esetleg néhányan szembehelyezkednek, korunkat alapvetően meghatározó spektakuláris világ diktálta bürokratikus, pusztán a végzettség meglétét igazoló dokumentum(ok) megszerzésére koncentráló oktatási gyakorlatával.