Előszó az elidegenedésről szóló tanulmányokhoz

Absztrakt

2024 novemberében az ELTE BTK Filozófia Intézete kétnapos konferenciát szervezett „Marx és az elidegenedés elméletei: a Gazdasági-filozófiai kéziratok 180 év távlatából” címmel. A rendezvény célja az volt, hogy az ifjú Marx legmélyebb és hatástörténetileg is legjelentősebbnek bizonyult műve alapján képet alkossunk a marxi Entfremdung-fogalom jelentésaspektusairól, valamint a Párizsi kéziratokkal összefüggésben kibontakozó, sokszínű – egykor nagyon gazdag, utóbb elszegényedő – elidegenedésdiskurzus történetéről, s egyúttal megvitassuk a fogalom társadalomfilozófiai aktualitásának (vagy irrelevanciájának) kérdését is.

A konferencia egyértelműen igazolta azt a sejtésünket, hogy ma ismét könnyebb megszólalni a témában: a diskurzus újabban jóval több belépési pontot kínál, mint például két évtizeddel ezelőtt. A szenvedés társadalmi dimenzióira fókuszáló elméletek új expanziójával – egyáltalán „a szenvedés szemantikáinak térhódításával” – összhangban a ’80-as évek elején kimerülő, az ezredfordulóig egészen elavultnak tűnő elidegenedéskutatás megint fölélénkült: különösen 2008 óta szembeötlően gyarapodik a vonatkozó szociológiai, pszichológiai és filozófiai irodalom. Az elidegenedés-, illetve eldologiasodáselméletek megalapozatlan (vagy annak ítélt) előfeltevéseit bíráló, a fő kategóriák revíziójára, tartalmi aktualizálására törekvő művek (mindenekelőtt Rahel Jaeggi és Axel Honneth írásai), valamint az utóbbiak vakfoltjaira rámutató elemzések (Christoph Henning, Andrew Feenberg, Konstantinos Kavoulakos, Rüdiger Dannemann és más kiváló szerzők munkái) egyre körültekintőbb vizsgálódásokra ösztönöznek. Ma nemcsak a hagyomány „esszencialista”, „perfekcionista”, „paternalista” stb. mintázataira vagyunk érzékenyebbek, hanem azoknak az olvasatoknak az elfogultságaira is, amelyek e mintázatokat ott is kimutatják, ahol valójában nyomuk sincs. Egyre jobban látjuk, hogy a Párizsi kéziratokban gyökeredző, illetve arra hivatkozó elidegenedéskritikai tradíciót vélelmezett metafizikai ballasztjai miatt egyáltalában diszkreditáló, a közelmúltban még közkeletű argumentumok védhetetlenek – sőt már az is világosabb, honnan nyerték egykori meggyőző erejüket, minthogy a diskurzus konjunktúramozgásainak történetét időközben tudományszociológiai szempontból is tanulmányozták.

Mindez persze nem azt jelenti, hogy a viták elcsendesedtek. Ellenkezőleg: úgy gondoljuk, hogy csak most alakulnak ki az igazán termékeny diszkusszió feltételei. S szívből reméljük, hogy ehhez a konferencián elhangzott előadások tanulmányváltozataiból összeállított tematikus blokkunk is hozzájárulhat valamelyest.