A figyelemről és a szétszórtságról. Az észlelés irányítása a kései német felvilágosodás idején

Absztrakt

Írásomban a normalitás és abnormalitás határait újraszabó elmedietétikák térnyerését vizsgálom a kései német felvilágosodás korszakának szétszórtsággal (Zerstreuung) kapcsolatos diskurzusára összpontosítva. A 18. század második felében kidolgozott figyelemkoncepciók áttekintése után négy pozíciót elemzek: egy tipikusnak mondható wolffiánus elméletet (G. F. Meier), a neowolffiánus Moses Mendelssohn „populárfilozófiai” pozícióját, továbbá Kantét, valamint Marcus Herzét. Nyomon követem miképpen nő a vizsgált időszakban a koncentrált figyelem megőrzéséért – az elme teljesítőképességének fokozásáért – viselendő személyes felelősség, illetve miképpen patologizálódik a szétszórtság. Rámutatok, hogy a szétszórtság patologizálásában kulcsszerepet játszik a „totális önuralom” antropológiai eszményének a kora kapitalista termelési formák meghonosodásával összefüggésben feltartóztathatatlanul növekvő érvényességi igénye.