Megszakítás. Maurice Blanchot és a vita minimuma

(Második válasz "a vita minimuma" vitaindítóra.)

Absztrakt

Tanulmányomban vitatni szeretném azt az álláspontot, amit Rosta Kosztasz képvisel a vita minimumával kapcsolatban. Véleményem szerint a vitaindító nem tesz fel egy lényegi kérdést: milyen nyelvfogalom felől beszélhetünk egyáltalán vitáról. A vita ugyanis nemcsak a gondolatok vitája. A vita legalább ennyire a nyelven történik, s ennyiben a nyelvről is szól. A példám Maurice Blanchot lesz. Blanchot számára a vita minimuma – egyfajta virtuális-hipotetikus vita – nem a vitához szükséges minimális közös szabályokon, ezek elfogadásán nyugszik, számára a vita minimuma maga a nyelv minimuma. A kommunikáció, sőt a kommunió minimuma. Ez pedig csak látszólag tűnik közelinek ahhoz, amit Manfred Frank mint „minimálkonszenzus” nevez meg. Frank olvasatában ahhoz, hogy a nyelvet használni tudjuk, „dià hypothesin” fel kell tételeznünk, hogy képesek vagyunk megérteni azt, fel kell tételeznünk, hogy a nyelv értelmet hordoz, miközben ez sohasem lehet azonos azzal, hogy aktuálisan képesek is vagyunk realizálni ezt az értelmet. Ennyiben Frank számára a vita minimuma a nyelv minimális, hipotetikus értelme. Maurice Blanchot még ennél is kevesebbet állít. Számára ugyanis még csak nem is a nyelvi értelem „hipotetikus”, „regulatív eszméje” a nyelv minimuma. Blanchot számára a nyelv minimuma maga a csend. Blanchot megfogalmazásában: „A csend az, ami beszél.” Azaz Blanchot értelmezésében a nyelv – s így a vita – minimuma a beszédet újra és újra megszakító csend, a „megszakítás” (interruption) maga.