Az abdukció mint szakértői eljárás a tanulási zavarok felfedésében

Abstract

A tanulási zavarral küzdő tanulók aránya hazánkban folyamatosan nő (KSH, 2019) és a köznevelés Pareto-elemzése (Mrázik, 2017) azt mutatja, hogy a sajátos nevelési igényű tanulók integrációja áll a problémák jelentős hányadának hátterében. Ugyanakkor nincs a tanulási zavar azonosításában használható egységes meghatározás, mely tanulói képességteszt-eredményekhez rendelhető lenne. Releváns kérdés tehát, hogy milyen elvek alapján azonosítható a tanulási zavar. Ennek kialakítása segítséget jelenthet a hétköznapi pedagógiai praxis számára a tekintetben, hogy mikor kezdeményezzen vizsgálatot. Emellett segítség lehet a tanulási zavar megállapításában is. Hiányában nem alkotható egységes elmélet a tanulási zavarról, ami hatással lehet a diagnosztizáló, ellátó rendszerre és a teljes köznevelésre. Nem a diagnosztikus értékelést és szűrést jelentékteleníti el, hanem a kapott eredmények dekategorizációs értelmezését vetíti előre, és azzal a kockázattal jár, hogy a kapott eredmények egységes értelmezése lehetetlenné válik. A diagnosztikát végző szakember autonómiája és felelőssége ezáltal nő. Kvantitatív kutatás (Vida, 2020) igazolja, a tanulási zavar kategóriája sem a tanulási, sem a kognitív képességek alapján nem egységes. Az is igazolást nyert, hogy a feltárt képességprofil egy szűk szegmense, a memória kap szerepet a tanulási zavar megállapításában. Ez jelenleg a hazai köznevelésben elterjedt oktatási gyakorlattal függ össze, amely igazoltan (Vida, 2020) a küldő pedagógusok tanulási zavarról való vélekedésén alapul. A háttérben meghúzódó vélekedések, nézetek és elméletek kvalitatív eljárásokkal feltárhatók. A tanulmány arra keresi a választ, hogy a vizsgálatot végző szakértők stratégiája a tanulási zavar diagnosztizálása során indukcióként, dedukcióként esetleg abdukcióként értelmezhető-e.