A magyar esetrendszer Adámi Mihály grammatikájában kontrasztív és nyelvtanítás-elméleti szempontból
DOI:
https://doi.org/10.51139/monye.2022.3-4.27.48Kulcsszavak:
esetrendszer, kontrasztív tipológia, magyar mint idegen nyelv, nyelvtanítás-történet, Adámi MihályAbsztrakt
A magyar mint idegen nyelv oktatásának kezdeti korszakát 1720 és 1800 közé tehetjük (Éder 1983, p. 309). Ebben az időszakban kezdődik a magyar mint anyanyelv és a magyar mint idegen nyelv oktatásának tudatos elkülönítése. A korszak egyik meghatározó nyelvtanírója Adámi Mihály, akinek nyelvészeti munkásságába az utókor az Ausführliche und neuerläuterte ungarische Sprachkunst… vizsgálatán keresztül nyerhet mélyebb betekintést. Adámi behatóan tárgyalja a magyar névszókhoz kapcsolható esetragokat és esetragértékű posztpozíciókat.
A magyar nyelvben a névszóragok bősége egy olyan sajátos jegy, amelynek tanítása módszertani nehézséget okozhat a nem dominánsan agglutináló anyanyelvű tanulóknak, ezért a német ajkúaknak írt nyelvkönyvekben való megjelenítésüket mindenképp érdemes alapos vizsgálódás tárgyává tenni. Bár Adámi még a Debreceni Grammatikától és Verseghy 1816-os nyelvtanától eltérően német–latin terminológiai keretben (hol négy, hol pedig a vokatívusszal együtt hat esetet említve) vizsgálja a magyar névszói paradigmát, valójában szinte minden esetragot és esetragfunkciójú névutót is számba vesz.
Kutatásaim során az Adámi-mű vizsgálata jó előkészítő esettanulmánynak bizonyult. A korpusz kontrasztív, azaz a magyar és a német esetrendszer közötti különbségekre és hasonlóságokra fókuszáló vizsgálata grammatika- és nyelvtanítás-történeti szempontból egyaránt sokat ígérő.
