Seidl-Péch Olívia. A fordítások lexikai kohéziós mintázata. Fordított és autentikus magyar szövegek korpusznyelvészeti vizsgálata

Budapest. ELTE BTK Fordító- és Tolmácsképző Tanszék. 2024.

Absztrakt

Köztudott, hogy a magyar a legtöbbet fordított és a legtöbbet fordító nyelvek közé tartozik az UNESCO gondozta Index Translationum adatbázisának az adatai alapján (https://www.unesco.org/xtrans/bsform.aspx). A top 50 célnyelv közül a magyar a 15. helyet foglalja el, ami azt jelenti, hogy a fordításkultúránk (elsősorban a tudományos szakkönyvek, és a szépirodalmi alkotások terén) mind tartalmi, mind nyelvi tekintetben nagyon aktív alakítója a magyar kultúrának és a tudományos közéletnek is. Fontos tény az is, hogy a magyar mint forrásnyelv is az előkelő, 19. helyen áll a legtöbbet fordított nyelvek rangsorában, amiből nyugodtan következtethetünk arra, hogy a magyar szellemi élet eredményeit más nyelvek és kultúrák is szívesen fogadják be. Talán meglepő, de ezen adatok tükrében is fontos és tanulságos Seidl-Péch Olívia monográfiája, amely azt vizsgálja, hogy a magyarra fordítás során a fordított szöveg lexikális kohéziója mennyiben viseli nyomán a forrásnyelvi szövegekre jellemző lexikális-kohéziós mintázatokat, vagyis azt, hogy a lexikális kohéziós mintázataik tekintetében a magyarra fordított szövegek vajon eltérnek-e, és ha igen mennyiben és milyen értelemben az autentikus magyar szövegek lexikai mintázataitól? A Seidl-Péch által elvégzett nagymintás korpusznyelvészeti vizsgálódások egyik messzemenő tanulsága, hogy az eltérések arra (is) rávilágítanak, hogy az idegen nyelvekről magyarra fordított szövegek nem csak a tartalmuk, de a nyelvi megformáltságuk mintázatai révén is hatással vannak (vagy lehetnek) a magyar nyelvű szövegalkotás normáira, stílusára és ezeken keresztül a magyar nyelvi szövegkultúrára általában is.