Az elidőzés tere. A hipotipózis mint szövegkompozíciós elem

Absztrakt

A dolgozat a hipotipózis narratívában betöltött szerepét vizsgálja. A klasszikus retorikák szerint e beszédalakzat dolgok, terek, s akár cselekvések „vizuális” megjelenítését teszi lehetővé, azaz képet alkot, melynek befogadásához időre van szükség. Elbeszélő szövegben, azaz a cselekmény (látszólag) célorientált előrehaladásában különösen érdekessé válik az ilyen típusú elidőző mozzanat, sőt, lényegi kompozíciós funkciót tölthet be a narratívában: szerepe egyszerre lehet illusztratív és szerkezeti-esztétikai. A hipotipózis révén ugyanis a szöveg a hallgatósághoz fordul, az elbeszélés (szinte) megáll (lelassít), a befogadói feszültség megnő. A dolgozat első része ezért az elbeszélés releváns időelméleteit tárgyalja; a második rész pedig Alessandro Manzoni A jegyesek című regényét elemzi, s amellett érvel, hogy a hipotipózis okozta narratív lassítások és szünetek a művészi szöveg esszenciális elemeivé válhatnak.