Az osztenzív stimulusok szerepe a mesék átadásában és megértésében
DOI:
https://doi.org/10.21030/anyp.2018.4.2Kulcsszavak:
mesemondás, osztenzív stimulus, történethallgatási transz, természetes pedagógia, dajkanyelvAbsztrakt
Jelen írás hátterében az a feltételezés áll, hogy a mesékben őrzött kulturálisan releváns tudás csak akkor tud terjedni (Sperber 1996; Ivaskó–Papp 2017), ha a történetmondó képes a megfelelő történetmondási stratégiákkal a hallgatóság figyelmét felkelteni és fenntartani, elősegítve ezzel a történettel átadni szándékozott információk feldolgozását. A tanulmány szempontjából a legfontosabb kérdés a mesélés mikéntjének a kutatása. Az óvodás gyermekekkel végzett önálló kísérlet eredményei azt igazolják, hogy a mesemondási szituációban a megfelelő osztenzív ingerek (Sperber–Wilson 1995) alkalmazása döntő jelentőséggel bír a közös figyelmi jelenet (Tomasello 1999) megteremtésében és fenntartásában. A kapott adatok alapján a mesemondó dajkanyelvi prozódiát alkalmazó szövegmondása és a szemkontaktus fenntartása ilyen osztenzív ingernek bizonyultak kisgyermekkorban.