A konzuli bíráskodás reformjával kapcsolatos tárgyalások módozatai és közjogi kérdései (1891–1898)

Absztrakt

A konzuli bírásk odás önmagában is sajátos jogintézménye a 19. század Európájának, azonban a magyar közjogtörténetben egyúttal olyan anomáliának is számított, amit egészen a századfordulóig nem sikerült a dualizmus elveinek megfelelően rendezni. Noha a külügyek intézését és a konzulátusi ügyeket érintették, mind az 1867. évi XII. tc., mind az Ausztriával megkötött és az 1867. évi XVI. tc.-be iktatott vám- és kereskedelmi szövetség hallgatott a konzuli bíráskodás intézményéről. A kiegyezést követően a magyar és az osztrák kormány törvényes rendezés hiányában abban állapodott meg, hogy

„a magyar korona országai az ozmán birodalomban megillető bíráskodás végleges szabályozásáig a fennálló állapotot fenntartják úgy, hogy ezen bíráskodást a magyar állampolgárokra vonatkozóan is a császári és a királyi konzuli hatóságok gyakorolják azon törvények és rendeletek értelmében, amelyek ezen területekre nézve kibocsáttattak”.

A konzuli bíráskodás intézményéről szóló monográfiájában Lers Vilmos így írt:

„A két állam-kormánynak jegyzékváltások s szóbeli tárgyalások alakjában bizonynyal már régen folyamatban állott vitája, melynek részleteiről azonban a nyilvánosság elé alig került ki valami, ezt a kérdést sem birta soha véglegesen tisztázni, de megegyeztek opportunistice abban, hogy a konzuli biráskodás gyakorlása közösnek mondassék ki.”

A dualizmus rendszerének kialakítását követően a magyar kormányzat a kellemetlen közjogi kérdéseket is felvető, megörökölt és ideiglenesen elfogadott jogállapot reformját azonnal kezdeményezte. A magyar törekvések főként az első fokon bíráskodó konzuli hatóságoktól az osztrák felsőbíróságokhoz vezető fellebbviteli rendszert kívánták átalakítani. Míg 1855 előtt a konzuli bíróságok által megítélt ügyek fellebbvitelét a konstantinápolyi internunciatúra látta el, addig az 1855. évi reformok a fellebbvitelt másodfokon a lembergi, a nagyszebeni, a temesvári, a bécsi, a zarai és a trieszti osztrák főtörvényszékekhez és a zágrábi báni táblához irányították, míg végső és harmadfokon a Bécsi Ítélő- és Semmítőszék járt el. A konzuli bíráskodás törvényes rendezése iránt a tárgyalások 1869-ben meg is indultak, azonban a kérdés összetettsége miatt és az osztrák kormánnyal való megegyezés kieszközlésének hiányában a reform még sokáig húzódott. Az 1880-as években a delegációk nyomására a külügyminiszter tárgyalásba bocsátkozott a magyar kormánnyal, a folyamatosan napirenden lévő kérdés végül a konzuli bíráskodásról szóló magyar 1891. évi XXXI. törvénycikkel és az osztrák 1891. augusztus 30-i törvénnyel került rendezésre, amelyek 1898. január 1-jével léptek hatályba. A magyar törvényjavaslat feletti heves országgyűlési vitákból egyértelműen kitűnik, hogy egy egyszerű szervezeti–eljárási reformnál jóval összetettebb kérdés állt a jogalkotó előtt. A magyar közjogi felfogás értelmében tarthatatlannak minősült az az állapot, miszerint a konzuli bíróságoktól fellebbezett ügyekben magyar alattvalók felett osztrák bíróságok osztrák jog szerint ítéltek, így a reform során az a megoldás született, hogy a fellebbezett perekben egy Konstantinápolyban felállítandó, a paritás elveit mind szervezetében, mind eljárásában tükröző fórum – a Cs. K. Osztrák és M. Kir. Konstantinápolyi Fő- törvényszék – ítéljen.

A törvény elfogadásától a végrehajtó miniszteri rendeletek kiadásáig tartó bő hatévnyi kormányközi tárgyalássorozatnak a tétje nem volt csekélyebb, minthogy sikerül-e egy veszélyesen közös jellegűnek ható intézményt annak törvényes alapjaiban és szervezeti szabályozásában megfelelő – a magyar szuverenitást kidomborító – jogi kikötésekkel ellátni?