Az országbíró bíráskodása a királyi udvarban

Abstract

Kezdetben a király mint teljhatalmú úr ítélt az öszszes országlakó felett, de teendői sokasodásával a királyi jelenlét bíróságán helyettesre volt szüksége. Először az udvarispán, későbbi nevén a nádor látta el e feladatot, de amikor a nádor a királyi udvarból vidékre tá- vozott, a királyi pecsétet nem vihette magával:

„Azt is akarjuk, hogy ha olykor a nádorispán hazamegy, a király és az udvar pecsétjét hagyja annál, aki helyetteseképpen ott marad, hogy miképpen a királynak egy udvara van, úgy pecsétje is egy legyen. Ameddig pedig eme [nádor]ispán otthon marad, pecsétjét senkire se küldje, csupán azokra, akiket udvarnokoknak mondanak, és akik önként, saját akaratukból mennek hozzá, azok felett legyen neki szabad ítélkezni.”

Ahogyan azt Szent László III. dekrétumának 3. része is rögzíti, a nádornak távolléte esetén helyettesre volt szüksége. E helyettesi tisztség pedig az udvarbíróra (comes curialis) szállt, akit a 12. századtól országbírónak (comes curiae regiae) neveztek, és aki egy rövid időre a királyi udvar pénzügyei körüli feladatok intézését is ellátta.

A királyi tanács tagjaként kül- és belpolitikai kérdésekben is felszólalt, de fő tevékenysége alapvetően a királyi udvarban folytatott bíráskodás volt. Bár 1370-ben kísérletet tettek arra, hogy a királyi városok peres ügyei is országbírói hatáskörbe kerüljenek, ezt elvetették, így megmaradt nemesek ügyeiben eljáró bírónak. Ítélőszékének kiterjedt oklevéladó működését az országbírói ítélőmester működtette, az országbírói jegyzők segítségével.