Egy negyedszázados per a két csődtörvény határán

Abstract

A magyar csődjog fejlődése a 19. században követte a magyar magánjog fejlődését, ugyanis 1840-ig elsősorban a szokásjog határozta meg a bíróságok által alkalmazandó szabályokat, majd a váltótörvények elfogadásakor az 1840. évi XXII. tc. rögzítette a csődper folyamatát. A neoabszolutizmus korszakában a csődjog területén is érvényesült az osztrák kodifi kációs törekvés, amely csődrendtartást az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok helyezte hatályon kívül, némi korrekcióval ismételten hatályba léptetve az 1840. évi XXII. tc.-et. A kiegyezés után a kereskedelem fellendítése érdekében tett lépések körében 1881-ben, a kereskedelmi törvény megalkotása után pedig elfogadta az országgyűlés a második magyar csődtörvényt is.

A jelen tanulmányban bemutatott csődper kiváló példája e jogszabályok kollíziójának, valamint rámutat az első magyar csődtörvény jellegzetességeire és hiányosságaira is. Emellett vizsgálatra érdemes azért is, mivel Torontál vármegye meghatározó politikusának csődperébe nyerhetünk betekintést. Itt érdemes megjegyezni, hogy a feldolgozott levéltári iratok a Szegedi Királyi Ítélőtábla peranyagából származnak, amelyek jelentős selejtezés „áldozatául estek”, így az eljárás egyes elemei mozaikszerűen rekonstruálhatók.