Locke és Leibniz a személyes azonosságról

Absztrakt

Martin és Barresi (2000) szerint a személyes azonosság locke-i elmélete döntő szerepet játszott a lélek naturalizálásának történetében, mert elsőként tekintette az én azonosításához szükséges tudatállapotokat a metafizikai bázisuktól függetlenül vizsgálható empirikus adatoknak. Feltéve, hogy a tudatállapotok összefüggése hordozófüggetlen kognitív rendszerként vizsgálható, Locke valóban a tudat naturalizálásának egyik jelentős programját indította el. Ezért Leibniz kritikai észrevételei, amelyeket az Újabb vizsgálódások lapjain fogalmazott meg Locke-kal szemben, metafizikailag konzervatív ellenvetéseknek tűnhettek. Tanulmányomban azt kívánom megmutatni, hogy e sugallat téves. Leibniz alternatív elméletében a tudatos elmeállapotok attól a külső kontextustól függenek, amelyből a tudat kiemelkedik, s amely nélkül nem lehetne az, ami. Ily módon a tudatos elme önazonossága nála azoknak a „kicsiny percepcióknak” az összefüggésébe ágyazódik, amelyek a monász testét és környezetét reprezentálják. Konklúzióm szerint ha Locke-ot helyesen tekintjük a pszichológiai modernitás egyik alapítójának, Leibnizre is érdemes úgy tekinteni, mint aki egy hasonlóan modern megközelítés egyik kezdeményezője, amennyiben a tudatos elme kontextualista felfogása nála a mai „megtestesült”, „beágyazott”, illetve „szituatív” megközelítésekkel rokon.