„Maga a tett hívja életre” – a schilleri esztétika történetfilozófiai vonatkozásairól
DOI:
https://doi.org/10.54310/Elpis.2025.2.10Kulcsszavak:
Schiller, francia forradalom, esztétikai állam, történetfilozófia, játékösztön, disszenzus, RancièreAbsztrakt
A tanulmány Friedrich Schiller esztétikai írásainak történetfilozófiai és politikai jelentőségét vizsgálja, vitába szállva azzal a recepciós hagyománnyal, amely Schillert a forradalomtól elforduló, konzervatív gondolkodóként értelmezi. Bacsó Béla „Phüszisz és idea: Schiller korai műveihez” című tanulmányát továbbgondolva amellett érvel, hogy Schiller esztétikai neveléskoncepciója nem a politikai cselekvés kiiktatását, hanem annak az esztétikai állambeli újraalapítását célozza. A tanulmány a schilleri drámák – különösen A haramiák – alakformálását az esztétikai levelek antropológiai és politikai téziseivel összefüggésben elemzi, hangsúlyozva, hogy a karakter és a politikai szubjektum egyaránt a tettben konstituálódik. Schiller történetfilozófiai víziójának középpontjában az esztétikai tevékenység mint önteremtő praxis áll, amely az ész és érzékiség antinómiájának meghaladását ígéri. Az esztétikai állam koncepciója a forradalmi erőszak alternatívájaként egy olyan közösségi életformát vázol fel, amelyben művészet és politika nem válik el egymástól, s ahol a szabadság a „szabad játék” tapasztalatában alapozódik meg. A tanulmány Jacques Rancière Schiller-értelmezésére is támaszkodik, amely a „szabad megjelenés” esztétikai tapasztalatát az érzékelhető újrafelosztásaként értelmezi, s a disszenzus fogalmán keresztül világítja meg Schiller esztétikájának politikai olvasatát a közösségi életformák vonatkozásában.







