Tanártípusok a Nyugat korának magyar irodalmában

Absztrakt

A Nyugatban harmincnégy éves fennállása alatt az oktatáspolitika különös jelentőséggel bírt. Láthatjuk ezt abból is, hogy a századforduló, majd a 10-es, 20-as, 30-as évek magyar középiskolai oktatáspolitikai vitái nem a nyilvánosságot kizárva, hanem épp a legszélesebb nyilvánosságot bevonva zajlódtak, s ha éppen arra került a sor, akkor a Nyugat is biztosította a sajtónyilvánosságot ehhez. Mindez érthető, ha tudjuk, hogy a Nyugat három nemzedékének tagjai között pályakezdésüket, életútjukat megvizsgálva nagy számban találunk egykori tanárokat. A pedagógusi szerepkör, a mindenkori diskurzus megkívánta magatartásmód és az ezzel sokszor összeegyeztethetetlen vágyak, nézetek közt őrlődő tanár már-már archetipikus alakjává vált a kor irodalmának. Azóta sem volt a tanári szakma annyi alakkal reprezentálva irodalmunkban, mint éppen a Nyugat évtizedeiben. S bár igaz ugyan, hogy a tanári munka, a tanárszerep a századforduló költőinek, íróinak esetében ritkán jelentett életre szóló hivatást, vagy inkább szerepet, mégis egy olyan keretül és eszközül szolgált a számukra, melyben és mellyel módjuk nyílhatott a létezés sokrétűbb megtapasztalására és megtapasztaltatására. Ma ezek a művek nevelődési regénynek vagy iskolaregénynek címkézve kiemelt jelentőséggel bírnak az irodalmi kánonban. Kutatásomban egy eddig jobbára mellőzött szempont alapján egy lehetséges új olvasattal, a tanárregény-olvasattal próbálkoztam meg.