Absztrakt
Az oktatástörténet-írás utóbbi évtizedekben tapasztalható paradigmatikus fordulata számos tanulsággal szolgálhat a magyarországi kutatások számára is. Sokfelé ágazó és nehezen egységesíthető folyamatról van szó, melyet talán legjobban a modern tudomány-, és világfelfogás posztmodernbe való átmeneteként jellemezhetünk. Az oktatástörténet hagyományosan nagy gondolkodók eszmei örökségével foglalkozik, akiknek gondolatai, művei egy kitérőkkel tarkított fejlődési sort adnak ki, az egyén szabadságának mind nagyobb mértékű kiteljesedését. A nyugati civilizációra jellemző az ilyen fajta gondolkodásmód, mely valamilyen cél felé való haladásként értékel bonyolult történeti-társadalmi folyamatokat (teleologikus), korszakokat állapít meg (kronologizáció, rendezett idő) és hisz a nagy egyéniségek történelemalakító erejében (individualizmus). Tanulmányom célja, hogy egy másfajta oktatástörténet-írásra nyújtsak példát, mely fényképek elemzése alapján vázolja fel a hétköznapok történeteit az 1960-as évek Magyarországán. A multidiszciplináris módszertan magában foglalja az ikonográfiát, antropológiát és a történetírás különböző irányzatait – a különböző nézőpontok hozzásegítenek minket a pedagógia világainak térben és időben eltérő formáinak feltárásához. Jelen esetben ezeket a világokat a tanácskozások, konferenciák és látogatások jelentik.