A középkori deliktuális jog néhány fontos kérdése a ius commune szerzôi szerint

Abstract

A kártérítési jog a magánjog egyik legfontosabb területe, amelynek története igen hosszú múltra tekint vissza. A kora középkorban a klasszikus ró- mai jog szabályai feledésbe merültek. Bár a 12. századtól újra feléledt a római jog oktatása az itáliai egyetemeken, mégsem mondhatjuk, hogy a klasszikus római jog szabályait kezdték el újra alkalmazni a középkorban, hiszen ez nem igaz, mert a glosszátorok számára a római jog valójában csak ürügy volt a jog modernizálására. Ezt a saját koruk viszonyait visszatükröző jogot ius communénak, közös jognak nevezték. Ehelyütt ennek a középkori közös jognak a deliktuális kártértérítési jogra vonatkozó szabályait szeretném összefoglalni és elemezni a fennmaradt középkori források alapján.

Az ókorban a damnum iniuria datum római jogi delictum tényállása kezdetben csak meghatározott dologrongálásokra terjedt ki, és bár körét a klasszikus jogtudósok folyamatosan tágították, még a iustinianusi jogban sem vált olyan általános fogalommá, mint a modern értelemben vett károkozás.

A károkozásra vonatkozó esetjogias szabályokat összefoglaló lex Aquilia (Kr. e. 286) első fejezete az idegen rabszolga és barom (szamár, kecske, ló, juh, marha, de nem baromfi, kutya és vadállat) megölését szabályozta, második fejezete Justinianus idején nem volt hatályban, harmadik fejezete pedig az égetéssel (urere), töréssel (frangere) és zúzással, roncsolással (rumpere) elkövetett dologrongálásokat szabályozta.

Ezeket a tényállásokat a klasszikus és a justinianusi jog tovább tágította utilis és in factum actiókkal és egyéb módszerekkel, de a damnum iniuria datum még Justinianus korában sem terjedt ki minden károkozásra.