A kölni érseki szentszék hatásköre és szervezete a középkorban

Absztrakt

A középkori Európa közjogi rendszerében a bíráskodás természetszerűleg hozzátartozott a hatalomgyakorláshoz. A közhatalom pozíciójában élők hivatali kötelezettsége volt a joghatóságuk alá tartozók jogvitáit tárgyalás alá venni és eldönteni. Igaz volt ez nemcsak a világi hatalmat kezükben tartókra, hanem az egyházra is. Az egyház mint societas perfecta a kezdetektől igényt formált nemcsak a saját jogi normák megalkotására, hanem a jogszolgáltatásra, a bíráskodásra is. A széles értelemben felfogott egyházi iurisdictio formailag és tartalmában is nagyon eltérő intézményeket alakított ki a történelem során. Kiemelést érdemel, hogy két jogföldrajzi régió alakult ki Európában, nagyjából a romanisztikai hatás leképeződéseként: Észak- és Dél-Európa, ahol a vízválasztó az Alpok volt. A német ajkú területek meghatározóan az északi típusba tartoztak, aminek leginkább szembetűnő sajátossága az volt, hogy az egyházmegyei bíróságok élén nem a püspöki helynök, hanem az officialis állott.

A legfontosabb jogforrástani kérdés az alkalmazott jog volt. Az egyház az újrafelfedezett tudós pápák, valamint egyházi jogtudósok munkássága nyomán továbbfejlesztett római jog fejlett kultúrájának talaján állt, s a IV. lateráni zsinattól (1215) kezdődően fokozódó mértékben érvényesült az az elvárt gyakorlat, hogy a szentszéki bíráskodásban alkalmazott jogot mint egyfajta tudós jogot (német nyelvterületen: gelehrtes Recht) kell alkalmazni. Ez azt jelentette, hogy az egyházi bíróságokon azt az Európában egyetemesnek számító jogot (ius commune) használták, amely csaknem teljes mértékben az antik római jog adaptációjára épült, az ismert tétel szerint: ecclesia vivit lege Romana. Ezt a jogot egyik európai nemzet sem tekinthette élő, nemzeti jognak, ezért ma így mondanánk: szupranacionális jog volt, s tudós jognak is nevezhető, mert az egyetemeken oktatták, ott lehetett elsajátítani, tudományos fokozatot szerezni belőle, s a forrásokból nyomon követhető, hogy a németországi szentszékeken az idő haladtával mind több doctor tevékenykedett.

A recipiált római jogon felépülő kánoni anyagi és eljárásjog bázisán bontakozott ki a középkori egyházi jogi kultúra, amely nem maradt meg az egyház keretei között élők jogaként, hanem kiterjedt a társadalom minden tagjára – legalábbis azokban a hatáskörökben, amelyeket az egyházi bíróságok gyakorol(hat)tak. A jogi kultúrtörténetnek ebben a folyamatában azok a tanult jogászok vitték a főszerepet, akik eleinte döntően klerikusok voltak, majd lassan önálló jogászi professzióvá fejlődtek, és a világi származásúak tömegeit is befogadták. A mai jogászi hivatásrend fejlődéstörténetének elődei ők, akiket a téma legjobb ismerője, Bónis György találóan jogtudó értelmiségnek nevezett el. Ezek az itáliai és franciaországi egyetemeken tanult jogászok a római jog intézményi rendszerének és jogászi gondolkodásmódjának elsajátítása révén, hazájukba visszatérve, az egyházi bíróságokon rendszerint bírói pozíciót betöltve alakították évszázadokon át a joggyakorlatot.

Külföldi tanulmányokat ezek a német származású peregrinusok főleg a 14. század közepéig folytattak; akkortól fokozódó mértékben jelentek meg a német tartományokban alapított újabb egyetemek, így már egyre kevésbé kellett külföldre utazni a római és/vagy kánoni jog elsajátítása céljából. Hangsúlyozni kell a kétféle jog kettősségét, különbözősége mellett a szoros egybetartozást is, amelyet ez az egyetemista réteg személyesített meg, s amelynek szerepe a kiformálódó németországi egyházi bíraskodásban jogtörténelmi jelentőségű. Az egyetemeken tanult jogot (gelehrtes Recht) alkalmazó bírák új paradigmát alapoztak meg, amely a kontinentális európai jogi kultúrában máig érvényes: iudex secundum allegata, non secundum conscientiam iudicare debet.

A rendszerint püspökök által vezetett egyházmegyék bíróságai között sajátos helyet foglaltak el azok a németföldi fórumok, amelyek élén egyházi tartományurak állottak. Ez nem volt Európában általános jelenség, hiszen például a magyar királyságban egyetlen püspökség sem számított ön- álló tartománynak, abban a hűbérjogi vagy közjogi értelemben bizonyosan nem, ahogyan az Németországban megvalósult. Elsősorban hűbérjogi szempontból volt kiemelkedő jelentősége a három egyházi választófejedelemnek, a mainzi, trieri és a kölni érseknek, akik a hűbéri struktúrában (Heerschildsordnung) a második birodalmi hűbér szintjén helyezkedtek el, s a legmagasabb birodalmi tisztségviselők között találjuk őket. Egyházi bírósága mindhárom érseknek volt, s a jellemző közös vonások mellett mindegyik számos egyéni jegyet is magán viselt.