Szolgálati pragmatika a Lajtán innen és túl: törekvések a közszolgálati kódex megalkotására a Monarchiában

Absztrakt

Atörténettudományok művelői között ma már szakmai kánonnak számít az a megállapítás, amely szerint a Habsburgok hatalma a jól szervezett és magasan képzett hivatalnokrétegre épült. Magyarországon, bár a szakképzett hivatalnoki réteg jóval később alakult ki, az állami adminisztrációt működtető személyeken állt vagy bukott a központi akarat végrehajtása. Az Osztrák–Magyar Monarchia két felén élő tisztviselők anyagi és társadalmi helyzete másként alakult, ám egy törekvésük mégis hasonló utat járt be: a szolgálati pragmatika, vagyis a köztisztviselők jogait és kötelezettségeit összefoglaló törvénykönyv elkészítését a Lajta mindkét oldalán hasonlóan fontosnak tartották. Ebben a tanulmányban e két kodifikációs folyamatot igyekszem felvázolni, elemezni, kimutatva a párhuzamokat és különbségeket. A kodifikáció folyamata – főként egy olyan átpolitizált területen, mint a közszolgálat – azonban nehezen érthető meg a társadalmi és történelmi kontextus hiányában, ezért a tanulmány a szükséges mértékben ezekről is szól, úgymint az osztrák bürokrácia kialakulása, tendenciái és válsága, valamint a magyar közszolgálat kezdetei és a közszolgálati kódex
körüli politikai miliő. A szolgálati pragmatikáért folytatott erőfeszítések csak néhány helyen vezettek eredményre Európában, de ahol e törekvés megvalósult – a legjobb példa talán az 1873. évi német Reichsbeamtengesetz –, ott a kódexet alkotmányos biztosítékként és a kibontakozó jogállamiság egyik garanciájának titulálták.