Az első világháború utáni román agrárreform mint a nemzetállam kiépítésének eszköze

Absztrakt

Románia 1866-tól 1948-ig terjedő alkotmánytörténete az unitárius nemzetállami eszmének alárendelt kartális alkotmányok korszakaként is leírható, annak öröksége ma is él. A centralizált nemzetállami alapállás és annak értelmezése az 1866. évi román Alkotmány óta változatlan: a román jogalkotás nemcsak annak döntő korlátai közé szorított, hanem annak alá is rendelt. Az egységes nemzetállam alaptételének árnyalása Románia első világháborús győzelmét követően ‒ amikor a terület- és népességgyarapodás addigi homogén társadalmi viszonyait döntő módon változtatták meg ‒ alappal merülhetett fel: a megszerzett területek korábban egy kormányzat alatt nem álltak, eltérő gazdasági fejlettséggel rendelkeztek, és így Románia partikuláris jogok otthonává vált. A nemzetállami alap átértékelésére azonban nem került sor, a homogén nagyromán államcél ekkortól az új államhatárokon belül érvényesült és vallott kudarcot. A már kialakult nemzetiségi közösségek ténye ugyanis olyan belső feszültségeket és instabilitást eredményezett, amely nemcsak ellehetetlenítette az integrációs folyamatokat, hanem máig ható módon befolyásolja a többség–kisebbség viszonyát.
A nemzetállami program kiemelt eleme volt az első világháborút követően végrehajtott agrárreform, amelynek deklarált jogpolitikai és megvalósított állampolitikai célja közötti ellentmondás nemcsak jogállami torzulásokra világít rá, hanem annak kisebbségellenes attitűdjére is. Míg a deklarált cél a társadalmi viszonyok igazságosabbá tétele volt, az a valóságban a nemzeti és vallási kisebbségek vagyonjogi ellehetetlenítését szolgálta a nemzetállam építésének egyik eszközeként.