Egy sajátos tulajdonszerzési mód

A hatósági árverés jogtörténetének vázlata, különös tekintettel a magyar vonatkozásokra

Absztrakt

Az árverés szó hallatán legtöbbünkben valószínűleg egy feszült hangulatú, érdeklődőkkel megtelt helyiség képzete sejlik fel, egy emelvényre állított (mű)tárggyal, egymással versengő ajánlatokkal és az árverésvezető kezében tartott kalapáccsal. A jog szemüvegén keresztül azonban egészen másként tekintünk az árverésre, hiszen az nem csupán egy fórum, ahol gazdát cserélnek vagyontárgyak, hanem ennél lényegesen összetettebb konstrukcióról van szó. Az utóbbi kétezer év történeti tapasztalatai alapján egy adott jogrendszer cizelláltságától függően az árverés megjelenhet speciális értékesítési módozatként, jogintézményként, valamint tulajdonszerzési módként is. Ezen kívül a szakirodalmi szerzők túlnyomó többsége a hatósági árverést egy olyan jogi eszköznek tartja, amely vagyoni természetű igények hatóság közreműködésével, beavatkozásával történő kielégítésére szolgál. Ez azonban sem a hatályos magyar jog, sem a hatósági árverés jogtörténete alapján nem igazolható álláspont. Tanulmányomban a hatósági árverés jogintézménye történetének főbb csapásvonalainak vázolására törekszem annak fókuszba helyezésével, hogy az európai jogi kultúrkörben mikor és milyen formában jelentek meg először a hatósági árverés direkt előzményeinek tekinthető, hatósági közreműködéssel végzett árverések, s milyen élethelyzetben kerültek alkalmazásra.