Budapest önkormányzati adórendszere a városegyesítéstől a második világháborúig

Absztrakt

A főváros önkormányzata a tárgyalt hosszú időszakban feladataihoz képest mindvégig alulfinanszírozott volt, s ebben fontos tényezőt jelentett, hogy adórendszere nagyobb részben egy olyan állami adórendszernek volt a függeléke, amelynek soha nem került sor szerves átfogó reformjára. A fiskális kényszerek miatt bevezetett átmeneti megoldások évtizedekig megmaradtak a rendszerben. Az egyenes adók 1875-ben végrehajtott reformja után 1909-ben a Wekerle-féle adóreform kísérelte meg „a tisztán tárgyi alapokon nyugvó hozadéki adórendszer” kiegészítését a „személyes adózás modern rendszerével”. Az egyre súlyosbodó politikai és gazdasági ellentétek azonban megakadályozták a már törvényerőre emelt reform végrehajtását. A későbbiekben még inkább az akut bevételfokozási kényszer volt meghatározó a változtatásokban mind állami, mind fővárosi szinten, a szervesen és logikusan felépített, a feladatokat és a hozzájuk rendelt bevételi forrásokat logikusan megosztó rendszer létrehozásával szemben. Azt, hogy ez milyen anomáliákhoz vezetett, jól példázza a városi vám esete, amely még a régi városi kiváltságokon alapuló vámszedési jogból származott át a modern városgazdasági rendszerbe. A vámhatár fenntartása a főváros és a vele mindinkább egységes nagyvárosi térré összenövő agglomeráció között már századelőn is anakronizmusnak számított, megszüntetése mégsem jöhetett szóba 1950-ig, mivel a fővárosi háztartás soha nem nélkülözhette az ebből származó, a két világháború között az adóbevétel 6–9%-ára rúgó összeget. Az adórendszer olyan módosításának, amely arányosabb teherviselés mellett ennek kiváltását is lehetővé tette volna, soha nem jöttek létre a politikai feltételei, így ez Nagy-Budapest megvalósításának is mindvégig egyik komoly akadályát képezte.