„egy, kit a szó nevén szólít”

József Attila névvarázs-elmélete és névtani ihlete

Absztrakt

Az irodalom és a névtan kapcsolatát az esetek túlnyomó többségében a prózaelbeszélések területén vizsgálják. A figyelem ilyen összpontosítása észszerű, amennyiben az irodalmi névadás gyakorlata bőséges elgondolkodtatót ad, és valójában az adott terület feltárását kényszeríti ki. Kicsit szokatlan eset, amikor egy dalszövegíróról van szó, akit a névtani problémák intenzíven érdekelnek. Kosztolányi Dezső esete ennél is összetettebb: a prózai szépirodalomban és a költészetben egyaránt jelentős életművet tudhat magáénak, és sokszor nehéz szétválasztani dalszövegírói és prózaírói motivációját és tapasztalatát a névtani kérdésekről szóló számtalan nyelvi elmélkedésében. Jóval világosabb a jelen lap aktuális témája, József Attila esete. A költészet elméleti felfogását a tulajdonnevek köré építette. Ezt nevezik „a nevek varázslatának”. A költő elméleti vitáiban igyekezett feltárni a szavak erejének titkát, megfejteni az erős költői hatás nyelvi előfeltételeit. A névadás problémájával foglalkozott, miközben ezeket a kérdéseket vizsgálta. Ezt a tudást aztán részben személyes tapasztalatokra, részben etnológiai megfontolásokon alapuló elméleti szempontokra támaszkodva alkalmazta saját verseinek megalkotásában. Költészetének ezt az aspektusát „névtani ihletnek” nevezik. A cikk ennek az összetett folyamatnak az első fázisát vizsgálja. Később a költő ragaszkodott ehhez a felfogáshoz, de kiegészítette azt a freudi mélységlélektan névtani vonatkozásaival. A későbbi fejlemények tanulmányozása egy másik tanulmány témája lesz.