A nyugdíjügy Magyarországon a kiegyezéstől a második világháborúig

Absztrakt

A második világháborút megelőzően nem volt államilag egységes nyugdíj Magyarországon, a nyugdíjak jelentős részét évtizedeken keresztül Ferenc József 1866. december 9-ei nyugdíj rendelete alapján állapították meg. Az állam által foglalkoztatottak köréből fokról fokra egyes szakmákat az adott területre vonatkozó nyugdíjtörvény alá helyeztek: a bírák (1871), a tanítók (1875), a katonák (1875) és az állami tisztviselők és szolgák (1885). A tisztviselők nyugdíjtörvényét 1912-ben módosították.

A társadalom és az állam fokozatosan jutottak el addig, hogy gondoskodjanak a kötelező társadalombiztosításról, amit 1891 és 1928. között építettek ki. A 19. és 20. század fordulóján először betegség, majd baleset esetére biztosították a munkásokat. A két világháború között Kovrig Béla volt az egyik legjelentősebb és legismertebb szociálpolitikus, társadalombiztosítási szakember, akinek a nevéhez fűződik az 1928-as öregségi biztosítási törvény. Ez 1929. január 1-én lépett hatályba és másfél millió embert érintett.

Magyarországon az osztrák–magyar kiegyezést követően, majd a két világháború között a kor színvonalán álló, megfelelően szabályozott és működtetett nyugdíjbiztosítási ellátó rendszert alakítottak ki, amely hibáival együtt – nevezetesen, hogy a társadalombiztosítási nyugdíjak elmaradtak a tisztviselői nyugdíjak mögött és a mezőgazdasági munkásoknak nem volt nyugdíjjogosultságuk – a társadalomnak egyre nagyobb részét vonta be az ellátottak körébe, és jelentős lépést tett a szociális ellátási rendszer kiépítése területén.