AZ ÉLETMINŐSÉG KUTATÁSA VÁROSI TEREKBEN
Absztrakt
Az egy főre jutó GDP (Gross Domestic Product) nagyon sokáig egyeduralkodó mutatószám volt, ha egy területegység fejlettségét kellett górcső alá venni – és jelenleg is ez a legelterjedtebb. Azonban a GDP csupán a gazdaság teljesítőképességét mutatja meg (ezt is torzan, hiszen pl.: természeti katasztrófák okozta károk helyreállítása is növeli). A társadalmi, környezeti összetevőkkel nem számol. A. C. Pigou már 1920-ban The Economics of Welfare című könyvében megállapította, hogy „a gazdasági jóllét a jóllétnek azon része, melynek mérőrúdja a pénz” „ … a gazdasági jóllét egy rossz index a teljes jóllétre” (Pigou 1920). A kvantitatív forradalom idején a tudósok próbáltak minden jelenséget számszerűsíteni és a ’60-as években megszületett a Társadalmi Jelzőszámmozgalom az USA-ban (Egedy2009). A társadalmi haladást, a jól létet kvantifikálni próbáló kutatások már a kezdetekben rámutattak arra a paradoxonra, hogy az anyagi kibocsátás szintje egy bizonyos határpont felett egyre gyengébb kapcsolatot mutat a társadalmi jól-léttel, a népesség elégedettségével és boldogságával (Nagy-Koós 2015). Pigou a korábban említett munkájában erre is utalt: „Az elégedettség és a pénz mennyisége között nem közvetlen, hanem közvetett a kapcsolat” (Pigou 1920). Ez Easterlin-paradoxonként vonult be a tudomány világába, köszönhetően annak, hogy Richard Easterlin 1974-ben megjelent Does Economic Growth Improve the Human Lot című tanulmányában adatokkal támasztotta alá azt az állítását, miszerint a tehetősebb országok lakói nem feltétlenül boldogabbak, mint a szegényebb országok lakói, ha bizonyos alapvető szükségleteik kielégítettek (Easterlin 1974). A számos kritika hatására 2010-ben 37 országra kiterjedő nemzetközi kutatása alapján ismét megerősítette a paradoxon létezését (Easterlin eds. 2010).