Régészeti eredmények a magyar őstörténet kutatásában, lehetséges nyelvészeti vonatkozásokkal

Szerzők

  • Attila Türk Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Régészettudományi Intézet, Magyar Őstörténeti és Honfoglalás Kori Régészeti Tanszék

DOI:

https://doi.org/10.18349/MagyarNyelv.2023.4.385

Kulcsszavak:

korai magyar történelem, régészet, Szubbotci típusú lelőhelyek, Volga–Dél-Urál régió, Szibéria, honfoglaláskor, ótörök jövevényszavak, őstörténet

Absztrakt

A korai magyar történelem forrásszegény kutatási terület. Így a régészet, mint rohamosan gyarapodó forrásanyagú tudományág, kiemelkedő jelentőséggel bír. Fontos hangsúlyozni, hogy a tárgyi hagyaték esetében a kutatási módszerek terén is jelentős bővüléssel számolhatunk, elsősorban a nagy lendülettel megindult bioarcheológiai vizsgálatoknak köszönhetően. Az utóbbi évek legjelentősebb magyar őstörténeti eredményei régészetileg az etelközi szállásokkal azonosított Szubbotci-típusú lelőhelyek kimutatása volt a Dnyeper mentén, majd számuk robbanásszerű növekedése a Dnyeszter folyó vidékén. A Dnyeper középső szakaszán ma már tucatnyi lelőhely sorolható az etelközi szállásokhoz és számos szórványlelet. Itt jól tükröződnek a szomszédos, elsősorban az északi, szláv nyelvű népekkel, valamint a krími-bizánci kultúrkörrel létrejött kapcsolatok. A leletanyag időrendje mellett annak jellege is kifejezetten összhangot mutat a magyarok 9. századi elődeiről a muszlim forrásokból megismert képpel. Keletebbre továbbra is a szamarai Volga-könyök és a Dél-Urál tágabb térsége az a régió, amely a magyar etnogenezis vonatkozásában a legtöbb kapcsolattal bír. A Dnyeper és a Volga között az utóbbi évtized(ek) intenzív ásatásai ellenére sem tudunk több magyar jellegű, vagy Volga-Urál vidéki eredetű leletet felmutatni, így ezt az „űrt” ma már nem tekinthetjük véletlennek vagy kutatási hiányosságnak. A magyarság elődeinek régészetileg legkorábban megfogható nyomát továbbra is az Urál hegységtől keletre, az Urálontúl régió keleti szomszédságában feltételezzük, de ma már úgy véljük, hogy az ótörök nyelvi kapcsolatok már itt megkezdődhettek. A Tobol-Irtis-Isim vidékén, az obi-ugorok elődeinek déli-délnyugati szomszédságában élő korai magyarok (egy csoportja) a 6. század közepén, vagy – amint az ma még inkább alátámaszthatónak tűnik – a 9. század legelején nyugati irányba mozdult el. Ez a közösség rövid időn belül megjelent a Volga bal partján, és szállásterülete kiterjedt Volgai Bolgária határáig. Ezt követően egyik részük a Volga–Káma régióban maradt, míg másik csoportjuk még a 830-as évek előtt nyugat felé vándorolt és a Fekete-tenger északi előterében telepedett meg. A Volga vidéki levédiai szállásterületről Etelközbe költöztek, mely utóbbit a Szubbotci-típusú lelőhelyek elterjedése rajzol ki. A Volgától a Dnyeper–Dnyeszter vidékére történő áttelepedésre csak a volgai nomád átkeléseket 300 évig sikeresen blokkoló Kazár Kaganátus egyetértésével és velük szövetségben, feltehetően a kazárok politikai érdekei mentén kerülhetett sor. A 890-es évek és a 10. század eleje között ezen régészeti lelethorizont jellemző tárgytípusai eltűntek a Fekete-tenger északi előterében, ugyanakkor felbukkantak egyrészt keleten a Volga-vidéken, másrészt a Kárpát-medencében, ahol továbbfejlődésük figyelhető meg.

##submission.downloads##

Megjelent

2023-12-20

Folyóirat szám

Rovat

Tanulmányok