A REZILIENCIA SZEREPE A KISVÁROSOK FEJLŐDÉSÉBEN – EGY KOMLÓI ESETTANULMÁNY KAPCSÁN

Absztrakt

Geográfusként a települések fejlődését, külső mércékhez, vagy saját korábbi állapotukhoz képest mért relatív esetleg abszolút pozíció-változását hajlamosak vagyunk úgy felfogni, ahogy a rutinná vált földrajzi gondolatmenet sugallja: Cholnoky Jenő (Cholnoky  1922) és Mendöl Tibor (Mendöl 1963) nyomán helyi és helyzeti energiákról[1] beszélünk és ezeket hangsúlyozzuk a településföldrajzi oktatásban is. A regionális tudomány képviselői, területi problémákkal is foglalkozó közgazdászok eltérő megközelítésekből és módszerekkel, de az utóbbi években egyre gyakrabban alapoznak a területi tőke koncepciójára – ld. pl. (Lengyel 2012; Jóna 2013; Bodor – Grünhut 2014) – amely a térségek fejlődésének számos hatótényezőjét igyekszik komplex modellbe foglalni, beleértve olyan elsősorban társadalmi relációkban megnyilvánuló elemeket, amelyekre a „földrajzi energiák” kapcsán nem, vagy csak ritkán gondolunk.

[1] Nagy Miklós Mihályé (Nagy 2015) az érdem, hogy megszokott precizitásával utánajárt a kifejezések eredetének és használatuk történetének, hiszen ez tipikusan az a hivatkozás, amit mindenki másodkézből idéz.