BARNAMEZŐ-REHABILITÁCIÓS DISKURZUSOK A NEMZETKÖZI ÉS A HAZAI SZAKIRODALOMBAN

Absztrakt

A nyugati országokban az 1980-as évektől kezdődően egyre kiemeltebb figyelem irányult a városok felhagyott ipari területeinek rehabilitációjára, a Cooke (1995) által szerkesztett kötet címére reflektálva „A rozsdaövezet felemelkedése” („The Rise of the Rustbelt”) vette kezdetét. A nyugati (elsősorban angol–amerikai) társadalomföldrajzi és városkutatási diszciplínában tapasztalható nagyfokú koncepcionális pluralizmusnak köszönhetően az eleinte leginkább mérnöki szemléletű barnamezős szakirodalom idővel egyre sokszínűbbé vált. Lényeges azonban kiemelni, hogy a városi barnamezők tanulmányozásának célja korántsem csak a puszta tudományos megismerés; mivel a felhagyott ipari területek (újra)hasznosítása a kortárs várospolitika legfontosabb fókuszainak egyike, ennek megfelelően a kérdéskör hatalmi-politikai aspektusai sem hagyhatók figyelmen kívül. Más kutatási területekhez hasonlóan a barnamező-rehabilitációval kapcsolatos diszkurzív mező is a tudomány és a (szak)politika kölcsönhatásaként formálódik, amelyben az időről-időre és kontextusról-kontextusra változó fejlesztési célok és hatalmi viszonyok eltérő diskurzusokat alakítanak ki. Doak és Karadimitriou (2007) szerint a barnamezőkkel kapcsolatos gondolkodás főbb „üzenetei” öt nagyobb értelmezési keretben, egy ún. fenntarthatósági, egy neoliberális, egy tudományos, egy menedzseri és egy participációs diskurzusban, valamint az ezekre jellemző sajátos nyelvezetben és fogalomhasználatban ragadhatók meg (1. táblázat).