ELNÉPTELENEDŐ KÜLTERÜLETEK
Absztrakt
Az 1980-as évektől Magyarországon meginduló általános népességszám-csökkenés eltérő mértékben érintette a hazai településrendszer különböző elemeit. A lakónépesség számában bekövetkező változások jelentősen függtek egyrészt az adott település földrajzi fekvésétől, másrészt annak a településhierarchián belül elfoglalt helyzetétől. Az 1990-es évekig a migrációs folyamatok elsősorban a városok esetében tudták ellensúlyozni az országos trendeket, míg a falvak létszáma – néhány speciális szerepkörű község kivételével – egyértelmű csökkenést mutatott, 1990 után pedig – a szuburbanizációnak köszönhetően – a nagy- és középvárosok is népességvesztőkké váltak, ugyanakkor a környékükön fekvő községek, illetve az idegenforgalmi területek településeinek lakosságszáma gyarapodott (Csapó 2007, Bajmócy 2010). Bár a 2000-es évek közepétől a nagyvárosok fogyása megállt, szinte valamennyi egyéb településkategóriában – középvárosok, kisvárosok, falvak – fokozódott a lakosság számának csökkenése. Úgy tűnik tehát, hogy a népességfogyás településföldrajzi aspektusait a szakma alaposan elemezte, az okok és tendenciák széles körben ismertté váltak. Ugyanakkor viszonylag keveset tudunk arról, hogy ezeket az évtizedeket hogyan élték meg azok a szintén lakott, ugyanakkor közigazgatásilag nem önálló helységek, amelyek szintén számos típussal, funkcióval és fejlődési pályával rendelkeznek. Legismertebb – és így a leginkább kutatott – csoportjukat a tanyák jelentik, de napjainkra egyre több figyelem irányul az elsősorban dunántúli dominanciájú majorok problémáira is (Bajmócy – Pócsi 2008, Pócsi – Bajmócy – Józsa 2008, Balogh – Bajmócy 2011, Bajmócy – Balogh 2012). A tanyák és majorok mellett azonban még számos lakott vagy egykor lakott, ún. egyéb belterület és külterület, vagyis valamely önálló község vagy város településészét alkotó helység létezik.