Egy udvarló költemény bonyodalmai

Performatív kétértelműség Sapphó 137. töredékében

Absztrakt

A tanulmány Sapphó 137. töredékét vizsgálja a lírai performativitás elméleti keretében, különös tekintettel a szégyen és a hallgatás retorikai szerepére. A szöveg értelmezése nem a keletkezés és előadás kontextusának helyreállítására törekszik – ami ebben az esetben lehetetlen –, hanem magából a nyelvi megformálásból indul ki. A töredék két beszélőjének kijelentései ironikusan is olvashatók, vagyis illokúciójuk önmagával ellentétes is lehet, a szégyenre való hivatkozás pedig nem csupán a beszéd akadályaként, hanem a vágy és az erotikus kommunikáció paradox módon megjelenített formájaként is értelmezhető. A tanulmány amellett érvel, hogy a hallgatás performatív kinyilvánítása maga is jelentést termel, és a kimondhatatlan vagy szégyenletes tartalmak irodalmi közvetítésének egyik módjaként működik. A töredék ilyen megközelítése azt is lehetővé teszi, hogy a költői nyelv társadalmi nemi szerepeket átrendező és az erotikus diskurzus határait feszegető potenciálját feltárjuk.