In memoriam Karsai Dániel (1977–2024)

Abstract

Karsai Dániel majd’ két éven keresztül versenyt futott az idővel, hogy az általa oly jól ismert strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága még életében döntsön az eutanázia és az asszisztált öngyilkosság magyarországi tilalmának egyezménybe ütközéséről.
A döntés ugyan időben született, de a kérelem elutasításáról szólt. Az ügy arra indította a szerkesztőséget,hogy következő tematikus számunkat az eutanáziatémájának szenteljük, és ezzel is tisztelegjünk állandó szerzőnknek (utolsó cikkét, egy számára ugyancsak kifogásolható, Magyarországot érintő strasbourgi döntésről, amely a Fundamentum 2023/2–3. számában jelent meg, már a betegsége alatt írta) az emberi jogok magyarországi érvényesüléséért folytatott utolsó harca előtt.
Nagyon szerettük volna még Dani életében kijönni ezzel a számmal. Sajnos, ez nem sikerült. Csak annyit értünk el, hogy a róla szóló jogerős strasbourgi döntésnek azt a hosszabb összefoglalóját, amelyet a mostanra elkészült szám is tartalmaz, előzetesen kitettük a Fundamentum honlapjára, így azt még olvashatta. És ahogy sohasem lankadó szakmai érdeklődését ismertük, bizonyára olvasta is.
Dani azonban nem végleg lett pervesztes, mert biztosak lehetünk benne, hogy előbb-utóbb kialakul az európai konszenzus – amelynek hiánya most még panasza elutasítását eredményezte –, és elismerést nyer az életvégi döntésekben az egyéni autonómia. Harcával tehát Dani adósává tette Európa azon lakosait, akik egyszer majd élni tudnak ezzel az emberi méltósággal összefüggő joggal. De a fő adósok Magyarország polgárai. És nem csak a mostani, az alkotmány címéből és az állam nevéből ellopott Magyar Köztársaság, hanem egy jövőbeni valódi köztársasági Magyarország polgárai is. Mert a köztársaság nem csak az állam formája, nem csak annyit jelent, hogy nem élünk monarchiában, hanem egyfajta értékközösség, lehetőleg minél több emberé az állampolgárok közösségén belül, akik – sokféle felfogásuk ellenére – aktív közéleti részvétel révén, közösen tesznek azért, hogy szabadságban és demokráciában élhessenek. Úgy, mint az 1848-as forradalom és szabadságharc, valamint Kossuth 1851-es alkotmánytervezetének hívei; a köztársaságról szóló 1946. évi I. törvény, majd az 1989-es rendszerváltás kezdeményezői és alkotmányának megalkotói. A magyar történelemnek ezek a ritka demokratikus pillanatai – a belső-külső ellenség nyomása alatt – éppen azért voltak olyan rövid életűek, mert egy szűkebb eliten túl nem voltak elegen azok, akik aktívan kiálltak a köztársaság elveiért.
Dani egész munkássága ennek az ideálnak a megvalósításáról szólt. Az emberhez méltó halál szabadságának követelése nemcsak saját maga, de az egész politikai közösség számára a személynek azt az autonómiáját kívánta meghonosítani, ami nélkül nincs szabadság és demokrácia. Tette mindezt egy, az egyéni szabadságot lábbal taposó illiberális rendszerben. Ezzel a törekvéssel folytatója lett egy nem olyan régi és, sajnos, felemás sikerű hagyománynak, amelyet az első Alkotmánybíróság indított el, az egy éve elhunyt Sólyom László vezetésével. Ez a testület iktatta a „láthatatlan alkotmány” betűi közé az egyenlőméltóságú személyek önrendelkezési jogát. Az eutanázia kérdésében azonban Sólyom és a bíróság megtorpant. Nem vállalták a testület előtt fekvő indítvány elbírálását, mert úgy ítélték meg, hogy az általuk kialakítani vágyott alkotmányos kultúra állapota nem teszi még lehetővé az önrendelkezési jog kiterjesztését az életvégi döntésekre. Mint 2010 óta látjuk, ennek a kultúrának a hiánya is közrejátszott abban, hogy a polgárok jelentős hányada szó nélkül hagyta/hagyja a köztársaságnak, a demokráciának és az alkotmányosságnak, és ezen belül az egyének önrendelkezési jogának a hiányát.
Dani harca az emberhez méltó halál kodifikációjáért tehát messze túlvezet egy jogelv meghonosításán. Arról is szól, hogy vajon mennyi esélye van az ilyen kezdeményezéseknek arra, hogy a szélesebb közvélemény megértse ennek és az ehhez hasonló ügyeknek a fontosságát nemcsak egy liberális demokratikus alkotmányosság meggyökereztetésében, hanem abban is, hogy méltósággal élhessék életüket, és ha ez nem lehetséges, választhassák a méltó halált. De ugyanez az ideál vezérelte Danit akkor is, amikor alkotmányjogi versenyeket szervezett a jogi egyetemen, amikor alkotmánybírósági esetek magyarázatáról szóló könyvet jelentetett meg, amikor magas szakmai színvonalon szólt hozzá alkotmányjoggal és emberi jogokkal kapcsolatos jogi és közéleti vitákhoz minden lehetséges fórumon (mint említettük, a Fundamentum hasábjain is), és amikor ügyvédi irodája tevékenységének középpontjába emberi jogi ügyek hazai és strasbourgi képviseletét tette.
Ezért a republikánus attitűdéért is büszkén emlékezhet rá a Fundamentum szerkesztősége, minden mai és majdani magyar polgárral együtt.