A halál eleven terei. Egy gyermekhospice-intézmény környezetpszichológiai elemzése
DOI:
https://doi.org/10.17627/ALKPSZICH.2025.4.293Kulcsszavak:
gyermekhospice, palliatív ellátás, terepmunka, térhasználat, heterotópia, ellen-architektúraAbsztrakt
Háttér és célkitűzések: A gyermekhospice-intézmények társadalmi és térbeli helyzete kettős: a gyerekhalál tabusítása és láthatatlansága következtében egyszerre perifériára szorult, ugyanakkor az életminőséget támogató terek. A tanulmány célja a Tábitha Ház környezetpszichológiai vizsgálata, különös tekintettel arra, hogyan válnak a hospice terei az élethez és a halálhoz kapcsolódó jelentések és narratívák újratárgyalásának helyszíneivé.
Módszer: 2024 szeptemberétől heti rendszerességgel végeztem résztvevő megfigyelést a Tábitha Házban. A terepnaplók tematikus elemzésével azonosítottam a térhasználathoz kapcsolódó narratívákat és szimbolikus gyakorlatokat, mindemellett az intézmény önreprezentációja során használt gyakoribb szimbólumok és metaforák értelmezésére is hangsúlyt fektettem.
Eredmények: A gyermekhospice tereinek interpretációját többnyire a „ház” metaforája határozza meg, amely felidézi az otthonosságot és gondoskodást, miközben a kontrollvesztés és a transzformáció helye is marad. A Tábitha Ház heterotróp térként működik, amely átrendezi a halálhoz és az élethez való viszonyulásokat: a közösségi és személyes terek lehetőséget adnak a családoknak az együttes élményekre, a mindennapi rutinok fenntartására a betegség és a gyermekhalálhoz kapcsolódó jelentések ellenére. Az intézmény otthonként való értelmezéséből ugyanakkor nehézségek – a határok kijelölésével, a professzionális és magánszféra, illetve a goffmani „front stage” és „back stage” elválasztásával összefüggő konfliktusok – is adódnak.
Következtetések: Földényi F. László Az eleven halál terei című művére reflektálva a gyermekhospice „ellen-architektúraként” is értelmezhető, amely a funkcionális és steril „halálterekkel” szemben az élet és halál határán új kulturális narratívákat próbál létrehozni. A családi szerepek jellegzetes interpretációi nem csupán a Tábitha Ház intézményi identitásának konstrukciójához, hanem a szolgáltatásokat igénybe vevő családok megküzdési kapacitásának erősítéséhez, illetve a gondoskodási helyszínek átmeneti, rituális terekként történő használatához is hozzájárulnak.