Távol-keleti Tanulmányok

Krónika [2023]

A szerkesztőség — Thu, 04 Jan 2024 00:00:00 +0000

Az ELTE BTK Távol-keleti Intézet 2023-as évének krónikája.

Tartalomhoz a forma

Gergely Salát — Thu, 04 Jan 2024 00:00:00 +0000

Salát Gergely recenziója a következő kötetről: Zhou Xingsi: Ezer írásjegyes mű verses szövege Zhao Mengfu hat írásstílusú kalligráfiájával. Budapest, Négy Kincs Bt., 2021.

A bambuszpálcák beszélnek

Zoltán Zsifkovits — Thu, 04 Jan 2024 00:00:00 +0000

Zsifkovits Zoltán recenziója Yuri Pines Zhou History Unearthed című kötetéről.

Sorskérdések és dilemmák

Gergely Salát — Thu, 04 Jan 2024 00:00:00 +0000

Salát Gergely recenziója Mervay Mátyás A cserben hagyott hazafi. Zsidómentés a háborús Sanghajban című kötetéről.

Egy új sinológiai műhely bemutatkozása

Anna Réka Mátyás — Thu, 04 Jan 2024 00:00:00 +0000

Mátyás Anna Réka recenziója az Orpheus Noster című folyóirat tematikus számáról.

A COVID-járvány Észak-Koreában egy nagykövet szemével

Ajsa Dobó — Thu, 04 Jan 2024 00:00:00 +0000

Dobó Ajsa recenziója Csoma Mózes Phenjani exodus című kötetéről.

Új utak, régi gondok

Csenge Gulyás — Thu, 04 Jan 2024 00:00:00 +0000

Gulyás Csenge recenziója Háda Béla Dél-Ázsia a poszthidegháborús korban című kötetéről.

A Mengzi hatalombölcselete

András Várnai — Thu, 04 Jan 2024 00:00:00 +0000

Az ókori kínai társadalomtörténet viszonyainak félremagyarázása abban az alapvető átértelmezésben keresendő, hogy a standard sinológus-történészi tézis szerint az ókori Kína a Zhou-korban feudális, majd a Qin egyesítéstől úgynevezett centralizált állam volt. A tanulmány bevezetése röviden tisztázza, ez miért nem így van, és miért nem is lehetséges. Ebben az összefüggésben mutatja be a fengjian 封建 terminus értelmezését. Ez a „kínai feudalizmus”-t valló felfogás kihat a bölcselet helyzetének az átértelmezésére is, mert többek között ezzel van összefüggésben az a nézet, hogy az ókori kínai gondolkodás filozófiaként vizsgálható és értelmezhető. Ám itt is problémába ütközünk. Vajon miért kell a kínai gondolkodás nézetrendszerét bölcseletnek tekintenünk? A tanulmány kitér a filozófia és a bölcselet viszonyára és a közöttük fennálló különbségre, továbbá bemutatja, hogy a kínai bölcselet miért nem filozófia.

A Mengzi azoknak a kortársaknak és követőknek szólt, akik az államigazgatás, az egyes részállamok közötti kapcsolatok „építése”, a katonai stratégia, az agrárpolitika és más a kormányzáshoz tartozó ügyekben érdekeltek lehettek. Mengzi, jó konfuciánushoz illően, elítéli a „haszon”-ról (li利) szóló beszédet. Bár ezt a passzust úgy szokták értelmezni, hogy a haszonelv teljes elvetését követeli, ám ez nem állja meg a helyét, később a kifejtésben éppen az „égalatti” egésze számára hasznosuló kormányzási gyakorlatot ajánl az uralkodóknak. A tanulmány a faluközösségeken belüli „horizontális munkamegosztási” és az elit irányító szerepének „vertikális munkamegosztási” példázatain keresztül annak megvilágítását célozza, hogy ennek a munkamegosztásnak mi a funkciója a „társadalomtest” működésében és működtetésében. Kiemelt hely jut annak a történelmi szerepnek a bemutatására – az ókori Kínában – , ahol a paraszti termelés a faluközösségi földeken, az úgynevezett „kútföldrendszer” (jingtian zhi 井田制) keretei között folyt. Ez egy szántóföldkiosztási, művelési és ennek alapján adózási mód volt, és mivel ennek egyik elsődleges forrása a Mengzi, így ezeket a szöveghelyeket részletesen vizsgálja a tanulmány.

Šiwa širēt Luwsan šiwa, mongol buddhista szent Hangáj-hegységhez írt áldozati szövege

Krisztina Teleki — Thu, 04 Jan 2024 00:00:00 +0000

A tanulmány a halha mongol buddhista, újjászülető szent, Šiwa širēt Luwsan šiwa (tib. Blo bzang zhi ba, 1682‒1745) lakóhelyéhez, a középnyugat mongóliai Hangáj-hegységhez írt áldozati szövegét ismerteti. A Pekingben nyomtatott, tibeti nyelvű, elsősorban rituális és meditációs szövegeket tartalmazó két kötetes mű a Mongol Nemzeti Könyvtárban maradt fenn. A Hangáj kán, nagy isten fohász-áldozata, a Vágyakat beteljesítő című mű (tib. Lha chen Hang ka’i rgyal po’i gsol mchod pa’i re bskong zhes bya ba bzhugs so, ff. 12r−16v, Mongol Nemzeti Könyvtár S: NL10680-068) a hegység gazdaszellemét, Hangáj kánt és kíséretét magasztalja, örvendezteti meg különböző áldozatokkal, kéri segítségüket a természet erőinek megfékezésében, a környék lakosságának és állatállományának gyarapodásában, jólétében. A tanulmány a szerző, újjászületési láncolata és kolostora rövid bemutatása után, a tibeti szöveg fordítását és átírását közli. Az elemzés módszertana a filológia; elsődleges és másodlagos források használatára épül. A Hangáj-hegység néhány szentjének életét nemzetközi kutatók, a hegységhez szóló egyes füstáldozatokat mongol kutatók vizsgálták. Šiwa širēt Luwsan šiwa életrajzának, kolostorának, munkásságának tanulmányozása 2022-ben került a figyelem középpontjába Mongóliában, amikor 1930-as években lerombolt, 2000-es években felélesztett Arxangai megyei kolostorát bővíteni kezdték. Jelen tanulmány újszerűsége az áldozati szöveg fellelése és fordítása, ami alapot nyújt a többi Hangáj-hegyvidéki szent Hangáj kánhoz írt szent szövegeivel, rítusaival való összehasonlításhoz. Ez a kutatás a Nemzeti Kutatási és Fejlesztési Hivatal OTKA fiatal kutatói kiválósági programjának a keretében jelenleg zajlik (A mongol Hangáj-hegység vallásföldrajza, NKFIH OTKA FK_21, 138052). Úgy tűnik, hogy a Mongol Nemzeti Könyvtárban őrzött szöveget a felélesztett kolostor szerzetesei nem ismerik, napjainkban nem használják. Szinte egésze versben íródott, nyelvezete választékos. Sajátsága Hangáj kán részletes bemutatásán kívül az áldozati javak Hangáj flóráját és faunájának idéző leírása.

Sámánnők és női uralkodók szerepének újraértelmezése: Himiko és Iyo

Laura Barát — Thu, 04 Jan 2024 00:00:00 +0000

Jelen tanulmány a nők, az uralkodás és a szakrális hatalom – jelen esetben a sámánizmus – összefüggéseit tárgyalja a késő Yayoi- és Kofun-kori japán társadalom kontextusában. A tanulmány központjában Wa ország királynői, Himiko és Iyo állnak, illetve az ő helyük – vagy annak hiánya – a hagyományos japán uralkodók között. A téma Magyarországon ugyan kevésbé ismert, külföldi viszonylatban azonban alaposan vizsgált témáról van szó. Kutatásom során főként másodlagos forrásokból dolgoztam, amelyekből összegyűjtöttem a témámhoz kapcsolódó fontosabb tanulmányokat, és ezeket ütköztetve vontam le saját következtetéseimet. Habár a nemzetközi szakirodalom gyakran foglalkozik ezzel a kérdéssel, az általam vizsgált kutatások nagy része nem került kapcsolatba egymással, ezért úgy vélem jelen tanulmány új perspektívát tud nyújtani.

Himiko és Iyo a japán krónikákban, a Kojiki-ben és a Nihonshoki-ban nem jelennek meg, annak ellenére, hogy a Gishi című kínai krónika részletesen beszámol Himiko uralkodásáról. Ennek oka az lehet, hogy a későbbi császári dinasztia apaági trónutódlási rendszerébe nem tudták őket beleilleszteni. Ekkor még ugyanis vagy nem létezett szabály az örökösödést illetően, vagy valamilyen nőközpontú örökösödésről lehetett szó. A Kofun-kor középső felétől már az archeológiai leletek alapján arra lehet következtetni, hogy ekkor már megkezdődött az átmenet egy patriarchálisabb társadalom felé. Ez nagyobb valószínűséggel bizonyult egybefüggő folyamatnak, mintsem egy vallási forradalom (Ellwood 1990) eredményének. Elképzelhető, hogy Himiko idejében Japánban is elterjedt volt a Nyugati Királyi Anya matriarchális kultusza, akinek avatárjaként Barnes (2014) Himikót feltételezi. Jelen tanulmány amellett foglal állást, hogy mivel ez már a mítosz késő Han-kori változata volt (amelyben már megjelenik a Királyi Anya párja, a Keleti Királyi Apa is), valójában már ez is egy lépés volt a patriarchalizálódás felé – tulajdonképpen ez fektethette le a későbbi hime-hiko szei (duális női-férfi uralkodás) hagyományát. A legnagyobb hatást azonban a militarizálódás fejtette ki erre a folyamatra, amely már jóval Himiko uralkodása előtt megkezdődött. Mindazonáltal kijelenthetjük, hogy ebben a korban még a szakrális és a politikai vezető szerepe nemtől független lehetett.

A Morito-ügy, 1920: egyetem és politika a Taishō-kori Japánban

Balázs Szabó — Thu, 04 Jan 2024 00:00:00 +0000

Morito Tatsuo, a Tokió Császári Egyetem adjunktusa 1920-ban az egyetem közgazdászklubjának folyóiratában cikket publikált Kropotkin társadalomfilozófiájáról címmel, amelyben ismertette a neves anarchista gondolkodó elképzeléseit az igazságos társadalomról, és ezeket megjegyzéseivel látta el. A cikk nagy port vert fel, amelyet az Igazságügyminisztérium a „társadalmi békéről szóló” törvény, illetve a sajtótörvény egyes cikkelyei alapján sértőnek talált, és végül büntetőfeljelentést tett. Morito-t nemcsak az állásából bocsájtották el, de háromhavi börtönbüntetésre is ítélték.

Jelen tanulmány ennek az ügynek az előzményeit és következményeit vizsgálja. A háttér fontos részét jelenti az egyetemi közeg változása az 1910-es években: részben a háborús konjunktúrának, részben pedig a Meiji-kori hagyományok elhalványulásának köszönhetően a japán lakosság szélesebb rétegei számára vált lehetővé az egyetemi oktatás, a hallgatók felduzzadó létszáma az oktatók számának növekedését vonta maga után, mindez pedig óhatatlanul új eszmék, az alacsonyabb társadalmi sorból érkező szereplők miatt pedig a tömegek sorsa iránti nagyobb érzékenységet hozta be az akadémiai világba. Ugyanebben az időben a közgazdaság-tudománynak mint önálló diszciplínának a megjelenése és a jogi tudományoktól valófüggetlenedése zajlott le, ami ezt a tudományágat immár az államtudományoktól függetlenül rajzolta újra, és ez új kérdésfeltevésekhez és néhány kutató, mint ahogy Morito esetében, a társadalmi jólét és igazságosság problémájának a diskurzusba való bevonásához vezetett el.

Ezen túl kapcsolat mutatható ki a Taishō-kor sajátos japán politikai viszonyaihoz, a megerősödő szélsőjobboldalhoz is: az ügy kirobbanásakor kormányon lévő Hara Takashi jobbközép kabinetje természetesen fordult szövetségesként a tőlük jobbra állókhoz az egyre erősödő baloldali hangulattal szemben. A Morito-ügy érdekessége, szemben az 1905-ös Tomizu-esettel, amikor még a Kiotói Egyetem is a Tōdai mellé állt, hogy nem vezetett el az akadémiai világ összefogásához, de köze volt a Tōdai közgazdasági tanszékén kialakuló frakcióharcokhoz, amelyek majd az 1930-as években botrányok sorát okozták.

A tanulmány megpróbálja bemutatni a Taishō-időszak egyetemi világát és annak társadalmi, politikai kapcsolatait is, egy olyan akadémiai közeget, amely már elmozdult a Meiji-kor hagyományaitól, kereste a helyét a japán társadalomban, és ahol a kutatói szabadság, egyetemi autonómia kérdései újra és újra az általában vett szabadság és véleményszabadság problémáival találkoztak.

„A kicsiny asszony zsenijétől megkapva…”

Petra Doma — Thu, 04 Jan 2024 00:00:00 +0000

Hanako 花子 (1868–1945) az 1900-as évek elejének egyik legismertebb japán színésznője volt Európában. 1904-től fellépéseit a kor neves táncosnője és impresszáriója, Loïe Fuller szervezte. Hanako az európai közönség számára a Loi-Fu által írt japán darabok naturalista haláljeleneteivel vált híressé. A darabok azonban csak japán stílusúak voltak, s valójában Fuller írta őket, kielígítve a korabeli közönség egzotikum iránti vágyakozását. Hanako kétszer járt Budapesten, 1908-ban és 1913-ban, illetve a két látogatás között részt vett egy magyarországi turnén is.

Jelen tanulmány a japán színésznő 1910 októbere és 1911 májusa közötti – eddig még feltáratlan – magyarországi vidéki körútját vizsgálja, illetve az ez idő alatt játszott A teaházban és az Otake című darabokat rekonstruálja és elemzi. A térképpel és táblázattal ellátott tanulmánynak köszönhetően pontosan végigkövethető a négyfős japán társulat útja, s látható, hogy melyik előadás valósult meg, illetve maradt el betegség vagy technikai okok miatt. Az útvonal áttekintésével láthatóvá válik, hogy Hanakót és társulatát 21 helyszínen láthatta a magyar közönség a különböző városi színházakban, valamint pár alkalommal a város kiemelt szállodáiban, egyesületeiben. A társulat érkezését a legtöbb esetben rendkívüli érdeklődés és várakozás előzte meg, s a korabeli kritikák sikeres fogadtatásról számoltak be, de ez alapvetően nem az előadások színvonalának volt köszönhető. A teaházban és a Otake című darabok tartalma tökéletesen elemezhető a fennmaradt színlapok jóvoltából, egyértelművé válik azonban, hogy cselekményüket tekintve rendkívül egyszerű alkotásokról van szó, amelyekben a „fő attrakció” a Hanako által alakított karakter halála volt. Összességében elmondható, hogy az előadások inkább az egzotikum iránti kíváncsiság miatt voltak sikeresek, nem pedig művészi értékük miatt.

A tanulmány kitér továbbá a társulat és a repertoár autentikusságának kérdésére is, amely a marosvásárhelyi elmaradt előadás kapcsán merült fel. A vizsgálathoz elsősorban a korabeli sajtóorgánumokat és színházi plakátokat használtam, hogy részletes képet adjak Hanako körútjáról, valamint a kritikai visszhangról, amely a fellépéseit kísérte.

Magyar ember volt Kína keresztény tábornoka!

Anna Réka Mátyás — Thu, 04 Jan 2024 00:00:00 +0000

A tanulmány a XX. századi Magyarországon, a Horthy-korszak nacionalizmusában táptalajra lelt, egy évtizeden keresztül húzódó hírlegendát mutatja be. A magyar sajtóban „Kína keresztény tábornokaként” emlegetett Feng Yuxianggal kapcsolatban akkor merült fel, hogy magyar származású lehet, amikor Fengya Igor kassai táblabíró egy, a kínai tábornokról készült és egy berlini képesújságban megjelent portrén felismerni vélte rég nem látott öccsét, Fengya Ireneuszt. A Feng–Fengya-álhír vélhetően a modern magyar sajtótörténet egyik legkorábbi, legjelentősebb és leghosszabb életű, Kínával kapcsolatos, nemzetközi hatású hírlapi kacsája volt. Ez az álhír 1927-től 1936-ig két alkalommal is szárnyra kapott a magyar sajtó lapjain. Legelőször 1927. február. 22-én volt olvasható a szenzációt keltő bejelentés, miszerint Fengya Igor kassai táblabíró Fengya Ireneusz nevű öccse valójában Feng Yuxiang tábornok. A különböző napilapok sorra vették át a hírt, sőt sajtónyomozás is indult az ügyben. Még a bécsi kínai nagykövetség is nyilatkozatot adott ki Feng Yuxiang életútjáról. A hír az Amerikai Egyesült Államokban is elterjedt, amelynek kapcsán az érintett, Fengya Ireneusz is nyilatkozatot tett közzé. A nyilatkozatában közölte, hogy Kassán élő bátyja majd mindenben igazat állít, abban téved csupán, hogy ő lenne a kínai keresztény tábornok. Elmondása szerint 1893-ban érkezett Kaliforniába, majd három évvel később beállt a hadseregbe, és részt vett a Fülöp-szigeteknél vívott harcokban. A bokszerlázadás idején is valóban Kínában tartózkodott, ahol tolmácsként alkalmazta az Egyesült Államok hadseregének kilencedik gyalogezrede. Az orosz–japán háború Mandzsúriában érte, és éveket töltött Szibériában, Kínában, Japánban és más kelet-ázsiai országokban. Az elmúlt kilenc évben azonban Alaszkában él, ahonnan alkalmanként Los Angelesbe utazik. Ezt a hírt másnap a The New York Times is átvette, ennek ellenére a magyar sajtóban nem bukkant fel, hogy Fengya Ireneusz maga is megszólalt volna a személyét érintő hírverés kapcsán. Az álhír azonban néhány évnyi pihenőt követően 1936-ban még egy rövid időre felbukkant. A hír újraéledését azonban a kassai táblabíró már nem élte meg, és a szenzáció jellege sem bizonyult olyan erősnek, hogy nemzetközi visszhangot keltett volna. Az 1948-ban elhunyt Feng Yuxiang tábornok feltehetően soha nem értesült a személyével kapcsolatos magyar hírlegendáról. Végkövetkeztetésként pedig levonható, hogy a hír szereplőinek története az álhír élettartamát tekintve kedvező időben találkozott a keletre forduló turanista magyarság és a magát többre hivatottnak érző nemzet öntudatával.

Koreai művészet Magyarországon a 20. század közepén: észak-koreai kulturális kapcsolatok és nemzeti identitás egy tárgycsoport tükrében

Beatrix Mecsi — Thu, 04 Jan 2024 00:00:00 +0000

A budapesti Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeumban található Koguryŏ-kori festmények XX. századi másolatainak kontextusba helyezésekor kirajzolódik az a kép, hogy a másolatok készítésével nemcsak az emlékek bemutatása és megőrzése volt a cél, hanem az újonnan létrejövő észak-koreai állam saját nemzeti művészetének megújítását is látta ezekben a festményekben. Az ősi falképek iránti fokozott figyelem a gyarmatosító japánokkal kezdődött, akik az újonnan tanult tudományos módszereket alkalmazták a régészeti kutatáshoz, feltárták a gyarmatosított területeik rejtett kincseit, és a falfestmények másolatainak elkészítésével bővítették az ismereteiket az újonnan megszerzett területeikről. A japán uralom alóli felszabadulás után az észak-koreaiak az új felfedezéseket új nemzeti identitás kialakítására és a múltjukhoz való kapcsolódásra használták fel, és nemcsak a történelemre összpontosítottak, hanem új művészeti módszereket is kialakítottak (hagyományos tusfestészet nagyszabású újjáélesztése, a közösségi műalkotások), miközben tanulmányozták és lemásolták ezeket. A falképek lemásolásánál nemcsak a tudatosan készített formákat, hanem a sérüléseket is ábrázolták, így a több évtizeden keresztül több művész által különböző időszakokban készített másolatok egymással való összehasonlítása fontos adalékként szolgál a festmények állapotváltozásainak nyomon követésében. A tömegesen gyártott (gyakran nemzetközi felhasználásra készült) festménymásolatok közép- és kelet-európai kiállításokon való szerepeltetése kiemeli ezen festmények propagandacélra készült és a korabeli nemzeti identitást kifejező szándékát.

Az észak-koreai művészeti alkotásokon keresztül képviselt koreai kultúra magyarországi láthatóságát erős és tudatos kultúrpolitika segítette, különösen a koreai háború után, amikor Észak-Korea a koreai művészet közép- és kelet-európai megismertetésére és népszerűsítésére használt kulturális termékeivel adománygyűjtő tevékenységet folytatott az 1950-es években a koreai háború után romjaiból felemelkedő ország helyreállítására. A Kína és a Szovjetunió közötti konfliktust követően 1956 és az 1960-as évek között Észak-Korea és Közép-Kelet-Európa országai között egyre aktívabb diplomáciai kapcsolatoknak és kulturális cseréknek lehetünk tanúi. Észak-Koreából érkező művészek közép- és kelet-európai művészeti múzeumok kiállításain látott, XIX. századi népi és történelmi témájú művészete által inspirálódtak, és a korábban jellemző, politikai színezetű propagandaképek helyett a nemzeti, etnikai és helyi elemeket bemutató művészeti alkotásokat kezdtek készíteni, így az 1950-es évek közepén a politikai töltetű propagandisztikus, antiimperialista tárgyakról (mint például a politikai plakátok) a nemzeti művészetet illusztráló tárgyak felé mozdultak el, bemutatva az Észak-Koreában reprezentatívnak tekintett műtárgyak másolatait.