A HAZAI KÜLTERÜLETEK ÁTALAKULÁSA 1990 UTÁN

Absztrakt

A hazai településhálózat egyik jellegzetessége, hogy a népesség egy része nem a települések belterületén, hanem különböző típusú külterületeken él. A külterületek zöme gazdasági (mezőgazdaság, ipar, bányászat, turizmus, közlekedés) okból jött létre, legnagyobb részük a 18-19. század folyamán. Az Alföldön a tanyák, a Dunántúlon a majorok és a szőlőhegyek voltak a leggyakoribb külterületi településformák, de emellett erdésztelepek, ipar- és bányatelepek, cigánytelepek, őrházak is jellemzők voltak az ország számos pontján. A 20. század első felében a külterületi népesség meghaladta az 1 millió főt, s több mint tízezer külterületi lakott helyről beszélhetünk. Az urbanizáció, a kedvezőtlen életkörülmények, a településpolitika, illetve a gazdaság jellegének megváltozása következtében a külterületi népesség drasztikusan, mintegy 75%-kal csökkent 1949-1990 között. Az egyéb belterület kategória megjelenésével az összesűrűsödő külterületi központok egyéb belterületekké váltak.