SZIGETKÖZI TELEPÜLÉSEK TERÜLETHASZNOSÍTÁSA A 18-19. SZÁZADBAN

Absztrakt

A Szigetköz sajátos ökológiával rendelkező tájegység, mely Magyarország legnagyobb szigete. A területet teljes egészében a Duna építette, ezért is használatos a „Szigetköz a Duna gyermeke” kifejezés (Timaffy 1980. p 7.), melyet még Európában is egyedülálló vízi birodalomnak tekintenek. A Kisalföldön található kistájat a Duna és a Mosoni-Duna határolja. Feljegyzések alapján a maihoz hasonló alakjában a XVI. századtól létezik, a megelőző időszakban készült térképek szerint a Duna kisalföldi hordalékkúpjának a közepén egy egységes, nagy sziget volt, melyet gazdagon behálóztak a mellékágak (Alexay 1997). „A mai Szigetköz területe őserdőkkel borított hozzáférhetetlen vadon volt, ahová csak nagyon későn jutott el az erdőírtó fejsze éle. A hajlékából elriasztott, fészkéből kiűzött, életét mentő bujdosó szánhatta fejét arra, hogy itt megtelepedjék, családot, községet létesítsen.” (Érsek 1924). A folyószabályozás előtt az ágrendszer kiszámíthatatlanul változott, áradáskor a hullámteret elöntötte a víz. Az itt letelepedők ennek tudatában élték életüket, folytatták tevékenységüket. A kialakult települések közül több kénytelen volt megváltoztatni földrajzi fekvését, azaz néhány kilométertől akár 10-20 kilométer távolságra kellett „költöztetni”. A vízrendezési munkálatok után a tájegység arculata nagymértékben megváltozott: települései jelentős változáson mentek át, elindultak a fejlődés útján; az állattenyésztés háttérbe szorult – mely a 19. századig meghatározó mezőgazdasági ágazat volt. A kistáj a 20. századra hazánk egyik kulcsfontosságú területévé vált a növénytermesztés szempontjából (Baranyai 2012). A tanulmány a – még jelentős mértékben a természet által alakított – szigetközi települések alaprajzi, gazdaságtörténeti jellemzőit vázolja fel.