Eltűnt szótagok nyomában
Rövid(ülő) igék a norvég és a dán nyelvben
DOI:
https://doi.org/10.33934/initium.2019.1.12Kulcsszavak:
nyelvtudomány, nyelvi gazdaságosság, rövidülés, rövid igék, norvég nyelv, dán nyelvAbsztrakt
Dolgozatomban a Martinet-féle nyelvi gazdaságosság fogalmából kiindulva vizsgáltam norvég és dán igék egy bizonyos csoportját. Célom volt, hogy rámutassak: bár a nyelvi gazdaságosság által mozgatott rövidülési tendenciák minden nyelvben fellelhetők, a rövidülés még két, közeli rokonságban álló nyelv esetében is teljesen különbözőképpen valósulhat meg.
Feltételezésem szerint a gazdaságosságra való törekvés különféleképpen mutatkozhat meg egy-egy nyelvben. Így nem elég hagyományos módon a fonetika (annak is többnyire artikulációs részdiszciplínája) felől közelíteni a nyelvekben lejátszódó asszimilációs és rövidülési folyamatokhoz, amely beszédszervi működésekből akar ok-okozati összefüggéseket levonni. Nem szabad persze leértékelni a fonetikai hátteret, de számolnunk kell sajátosan egy-egy nyelvbe kódolt gazdaságossági törekvésekkel is, amelyek miatt a vizsgált igék gyakran kilépnek a fonológia által meghatározott mederből.
A dolgozatban azt vizsgáltam, mely tényezők befolyásolják, s a hagyományos felfogással szemben melyek nem befolyásolják egy-egy ige rövidülését. A norvég igék esetében 19. és kora 20. századi irodalmi műveket, valamint 20. századi Biblia-fordításokat elemeztem, a dán igék vizsgálatakor pedig a dán királynő 2017-es újévi beszédét vettem alapul – célom mindkét esetben az irodalmi, illetve az ünnepélyes nyelvhasználat elemzése volt. A vizsgálat során kiderült, hogy a magas stílus ma már nem akadályozza a rövidülést a két nyelvben. A továbbiakban diakrón eszközökkel dolgoztam: a vizsgált igék mai alakját összevetettem egy korábbi (11-14. századi) nyelvállapot alakjaival, s az ott megfigyelhető szabályosságokból (sőt olykor a szabálytalanságokból) vontam le következtetést.
Az eredmény szerint e két, igen szoros rokonságban álló nyelv esetében is eltérő rövidülési folyamatokkal kell számolni, amelyben a fonológiai háttér – különösen a norvég nyelvben – háttérbe szorul olyan tényezőkkel szemben, mint a gyakori előfordulás vagy az analógia útján létrejött paradigma.