Minden olvasók legspeciálisabb képződménye az író. Hozzá csak a kritikus hasonlítható valamiképp, aki korábban maga is költő, vagy ha minden part szakad, író akart lenni, ám mégis elcsábult a jól fizető magyar kritikai életbe vagy az irodalomtörténészi paradicsomba.

Amikor az író magát olvassa, különös jelenségnek lehet tanúja a szemlélődő. Az író arca mélységes aggodalomról és feszültségről árulkodik, ahogy az újság, a folyóirat fölé hajol. Még ő sem tudja pontosan, jó-e az írása vagy sem. Amikor leadta, arról beszélt az idióta szerkesztőnek, hogy a világ legjobb tárcáját küldi…

… ám a kezdeti lelkesedés üveggyöngyeit a fekete földbe forgatta az idő vaslapátja, s hogy lesz-e belőlük hajtás, lám, ezekben a kritikus pillanatokban derül ki.

Az író a saját írását olyan gyorsan olvassa el, ahogy manapság a számítógépek működnek, ezer gigabájt, már be is töltötte. Lényegében egy villanás az egész. Ha van gyorsírás, akkor van gyorsolvasás is, és ez bizony az!

Az író a saját írásánál gyakorlatilag autista lesz, elég ránéznie a szövegtestre, és máris felfedez két helytelen, legalábbis nem szerencsés szókapcsolatot − ezért ő a felelős −, és négy nyomdahibát − ezért pedig az a marha korrektor! −, valamint még fölméri azt is, az adott lapban ki előtt szerepel az írása, és ki után. De az írónak a saját írásait ol-vasva legalább kilencvenkilenc százalékban szerencséje van. Arra jöhet rá, hogy az írás jó.

Ha azonban az író az ilyen jellegű olvasás után felnéz, és nagyot sóhajt, majd pedig keresni kezdi a legközelebbi ember − kutya is lehet − tekintetét, megdicsérték.

Amikor az író másik írót olvas, nemcsak olvas, de sok egyéb dolgot is csinál közben. Nem szándékolt magatartás ez, ám erősen jellemző, az író akaratlanul is azt sugallja a testével, a testi folyamataival, tekintete jelentésének állandó átalakulásával, hogy a másik író írása nem olyan fontos, mint... mint mondjuk az élet, illetve persze fontos, de mégsem annyira, hogy ne lehetne ebédeléssel, szobabiciklizéssel, bevásárlással, sütéssel, főzéssel, kutyasétáltatással, szerelmeskedéssel megszakítani.

Akadnak írók, akik elhaláloznak a kollegájuk olvasása közben, és ez tényleg kirívó arcátlanság. […]
Nem, ne haljon meg a kolléga, ha bennünket olvas. Nem szabad. Ha meghal, biztosan direkt nem vigyáz magára, mert már nem a saját regényét írja, akkor bezzeg vírusmaszkban, vegyvédelmi felszerelésben ment még az író-olvasó találkozókra is, kettőzött paraván mögül olvasott és dedikált, nehogy rátüsszentsen egy rajongója, hanem a másik − mi − író regényének olvasatakor könnyedén alálépett a betonkeverő teherautónak, és még a Balatont is át akarta úszni éjjel, viharban és hosszában.

Amikor az író leguggol ez effajta olvasás közben, kihagyták a kritikából, melyben szerepelni pedig elsőrangú joga lett volna, arról a másik novellistáról, regényszerzőről írni az ő nevének az említése nélkül mélységes tudatlanság, de legalábbis tudatos és aljas elhallgatás.
Akad, hogy más íróról szóló kritika olvasatakor az író váratlanul rohanni kezd. Semmire nem figyel. Csak fut lélekszakadva, hegyen, völgyön, Lánchídon át, és amikor megáll végre, nem tudja, mi történt vele. Csak annyi történt vele, hogy a kritikában az ő írásművészetét említették pozitívumként a másik íróéval szemben.
Az is előfordul, nem is kevésszer, hogy az író az ilyen kritikák olvasásakor elalszik. Nem, nem kell megijedni, csak nem ért semmit. Azt sem, hogy dicsérő az írás vagy hogy elmarasztaló.

Amikor az író egy pillanatra elszédül, s meg kell támaszkodnia, meg kell kapaszkodnia, akkor a kritika az ő műve rovására dicsérte a másik írót, annak a szemétnek a könyvét, regényét hasonlította össze az övével, és nem lehet kétséges, kinek a kárára.