Szőlőtermesztés az Alföldön

  • Mohos Mária

Absztrakt

A szőlőtermesztés időigényes, helyhez kötött, szaktudást és szervezettséget igénylő tevékenység, melynek jelentősége már a honfoglalást követő évszázadok alatt túlterjedt a szőlőtermesztés közvetlen körzetén, és általánossá vált az ország lakóinak nagy hányada számára.  Az uralkodók különféle kedvezményekkel segítették a szőlőterületek gyarapodását, több alkalommal szőlőműveseket telepítettek le a kedvező adottságú területekre (KOZMA 1991). A 13. századtól kezdve egyre nagyobb volt azoknak a szőlőknek a száma, amelyek mentesültek a feudális kötöttségektől, és a korlátozottan szabad paraszti tulajdonba kerültek. A szőlőhegyi birtokosok számára az együttműködés volt a megoldás a közös teendők elvégzésére és a felmerülő problémák megoldására, ekkor azonban a szokásjog szerint működtek az egyes szőlőhegyek birtokos közösségei (ÉGETŐ 2001). A szőlő termesztése és a borexport kezdetben a Szerémség, később Buda, Sopron és más dunántúli borvidékek, valamint Tokaj-Hegyalja területén dominált. A kedvező természeti és gazdasági feltételek – délies kitettségű lejtők, vulkáni kőzeteken kialakult, jól felmelegedő talajok, előnyös piaci lehetőségek – segítették a specializáció kialakulását és erősödését. Az Alföldön a szántóföldi növénytermesztés és az állattartás mellett több évszázadon át elenyésző arányban foglalkoztak szőlőtermesztéssel, akkor is alapvetően önellátás céljából. 

Megjelent
2017-06-14
Folyóirat szám
Rovat
Cikkek